4.
A bál- III.
2015. Január 17. (Szombat)
Visszafordulok Zomborhoz, aki ügyet
sem vetve rám, nézi az égboltot. Mint ha nem is mondott volna semmilyen
furcsaságot az imént. Mi beszélgettünk? Négyszemközt vagy arra gondol, amikor
az ebédlőben mellette ültem múlthéten? Már fogalmam sincs, hogy mi volt a téma. Biztos, hogy másról van szó, de miről Mikor?Hol? És mit mondhattam
neki, amiről úgy gondolja, hogy nincs igazam. Mi van?
- Zombor. - szólítottam meg és ültem le
mellé. –Az előbb mit kezdtél el? Mert fogalmam sincs, hogy miről beszélsz? Bár
ez nem újdonság, de... Na hagyjuk is nem ez a lényeg. Folytasd, amit elkezdtél.
– nézek rá és várakozva, bár mivel az égboltot figyeli, nem igazán láthatja az
arcomat. Vett egy nagy levegőt és kifújta, megpróbált megszólalni, de valami
visszatartotta.
- Tudod, eléggé fázom, és nem érek rá
egész nap, úgyhogy ha el akarod valamikor mondani, hogy mi bánt velem
kapcsolatban akkor megtalálsz! – hazudtam, mert alig bírta a kíváncsi
természetem, hogy mi az, amivel így meg tudtam bántani.
- Amit az nap éjjel mondtál nekem, a
szilveszteri bulin, az nem igaz. – bökte ki és még mindig az eget bámulta
vágyakozó tekintettel.
- Öööö, és mégis mit mondtam? Mert az
igazat megvallva arra sem emlékszem, hogy te ott voltál, sőt arra sem, hogy ki
vitt haza. – Jól van ezt már tudtam. Anya vonszolta haza a seggemet. Nem kicsi
letolást kaptam miatta. Akkor volt, hogy életemben először rúgtam be. Nem volt
a reggel valami felhőtlen boldogság.
Megfogadtam, hogy soha többet és ezt be is fogom tartani, ha addig élek
is.
- Nem emlékszel semmire? Vagyis arra
sem, amikor kettesben maradtunk Erik szobájában? – kérdezte tőlem, immáron rám
nézve, és látta az ijedt tekintetemet, mikor kimondta, hogy kettesben egy
szobában. - De nyugi csak beszélgettünk. Semmi nem történt. – mentegetőzött. –
Mi a fasz történt azon a bulin. Én és Zombor kettesben. Nem hiszem el.
- Mi van, kettesben? Egy szobában?
Beszélgettünk? Miért? Mi történt? Mit mondtam? Te mit mondtál? – szegeztem
hozzá a rengeteg kérdést, amik legelőszőr jutottak az eszemben.
- Nem értem, hogy mi bajod van velem?
Nem bántottalak soha.
- Miről beszélsz?
- Most is úgy tetted fel a kérdéseket,
mintha akkora bűn lett volna velem kettesben maradni. – hát igazából néha attól
féltem/félek, hogy ha buliban vagyok és kettesben maradok egy fiúval – ez még
nem történt meg ez idáig – akkor pletykák kezdenek el terjengeni, akkor is, ha az
égvilágon nem történt semmi. Van tapasztalatom, mert az egyik évfolyamtársam ez
egyik osztálykiránduláson bent maradt az egyik fiú szobájában és kb. három óra
múlva jöttek ki. Nem történt semmi, de az egész évfolyam úgy tudja, hogy
lefeküdtek egymással. Pedig tényleg nem, csak tévéztek. Azóta a csajt kurvának
titulálták. Szegényt úgy sajnálom. Pedig ő nem az. A fiú is azt mondta, hogy
nem történt semmi. Miért hazudna? Nekik nem az a jó, ha azt hiszik, hogy
történt valami. Én kiálltam mellette. És továbbra is barátkozom vele, annak
ellenér, hogy hogy néznek rám emiatt.
- Nem…- mentegetőztem – Csak nem
emlékszek semmire ebből és meg vagyok lepődve ettől az egésztől! Kérlek, meséld
el, hogy mi történt. Kérlek. – könyörögtem.
- Tényleg nem emlékszel? Semmire? –
vonta föl a dús szemöldökét. - Hát én nem foglak felvilágosítani! – mondta
megvető arccal és felállt, lenézett rám és folytatta. – De a lényeg a lényeg, hogy nekem vágtál
minden féle faszságot, ami eléggé rosszul esett. Nem hittem volna, hogy ilyen
is tudsz lenni. Olyan ártatlannak tűntél
ez idáig. De te is olyan vagy, mint a többi lány. Nem különb. Ja, és amit
mondtál rólam, azok nem igazak. Nem vagyok olyan. Nem ismersz. És nem is fogsz.
– fejezte be és hátat fordított nekem. Elmondhattam neki a véleményemet róla,
amit már három éve berögzötten gondolok, és amt sohasem bírtam benne? Nem hiszem.
Ennyire nem rúghattam be, hogy már a fegyelmező kontrolomat is elvesztettem,
ami a számra vonatkozik. Bár amilyen reggelem volt és hogy nem emlékszem
semmire elképzelhető. Felálltam és felé indultam.
- Várj. – kérleltem. Az érintésemre
megmerevedtek az izmai és éreztem a gyors levegővételeit. – Nem tudom, hogy mit
mondhattam neked ami ennyire megbántott, de tényleg amit most mondok az szívemből
jön. Sajnálom. Nem akartalak megbántani. - felém fordult és bele nézett a
szemembe. Eddig elkerülte a szemünk a találkozást, mint ha félt volna. A
mosdónál véletlenül néztünk egymás szemébe, most meg készakarva tesszük meg. –
Tényleg teljes szívemből bánom azokat a dolgokat, amiket hozzád vágtam. Lehet,
hogy nem emlékszek rá, de el tudom képzelni, mekkora egy köcsög lehettem, ha
még a nagy Zombort is meg tudtam bántani. Nagyon sajnálom. – megfogtam a kezét,
hogy ezzel is jelezzem tényleg komolyan gondoltam, amit mondtam. Mert ez így is
volt. Szánt szándékkal soha nem akarnék megbántani senkit. Még Zombort sem.
Furcsálltam, hogy nem rántotta el, és még
mindig nem engedte el a szemeimet, de különös módon jól esett. Nem tudom, hogy
minek lehet ezt mondani. Megnyugtató? Igen szerintem ez a megfelelő szó rá.
Megnyugtatott az érintése és az is, hogy ilyen mélyen nézett a szemembe. Mintha
olvasna a belőlük. Belém akarna hatolni velük. Megbabonázott! És ez nem tetszik
nekem. Ez az érzés. Ez az egész. Gyorsan elvettem a kezemet ás a pillantásomat
is róla. Látszólag ő is zavarba jött ettől a jelenettől.
- Hát, én, megbocsátok. Többet nem
beszélünk erről. Erről az egészről. – nem tudom miért, de úgy éreztem, mintha
tört szúrtak volna a szívembe. Nem tudom, miért fájtak ezek a szavak, de az is
fájt, hogy fáj. Nem értem mi ez az érzés. Ez rossz. Nem akarom érezni.
- Hát jó. – és villám gyorsan mentem el
mellette be a bálterembe.
…
Visszamentem az asztalomhoz, mert meg
kellett emésztenem, ami egy tíz perce történt. Nem volt kedvem a WC-re menni.
Nem tudtam, hogy hová ment Zombor. Ott maradt kint? Vagy WC-re ment? Nem
tudtam, de nem is akartam kockáztatni a találkozást. Valamiért a szavai
megbántottak. És tényleg fogalmam sincs, hogy miért. Ez az érzés olyan rossz.
Fogalmam sincs, hogy mi van velem…
- Mit töprengsz te itt egymagadban? –
ez a hang kirángatott a furcsa érzéseimnek a lavinájából, és elmosolyodtam.
- Mit szeretnél Ádám?
- Táncolni. – és ezzel rögtön magával
is vonszolt a táncparkettre. A zene lassú volt és megfogta a csípőmet. Fura
érzés volt, de kellemes. Élveztem. És ezzel sikerült neki kirángatnia a furcsa
érzések helyéről.
- Nem is tudom, ez a szomorú tekintet
nem tetszik nekem. Tudom, hogy még csak két vagy három órája ismerjük egymást,
de olyan mintha már évek óta ismernélek. Nem igaz? Te mit gondolsz? – vetette
rám azt a sokat mondó vigyorát, ami nagyon bejött.
- Én is ezt érzem. Fura, hogy ilyen
kevés ismertség után olyan, mintha mindig is ismertelek volna. Nálam ilyen nem
fordult elő még soha. Nem voltam ennyire közvetlen senkivel. És senkinek sem
mondtam el ennyi mindent magamról ennyi idő alatt.
- Nálam sem. Érdekes, de most térjünk
rá a lényegre.
- Igen?
- Mi az, ami az előbb ennyire letört?
Vagy másként teszem fel a kérdést. Ki az, aki miatt ennyire búskomoran nézel
ki?
- Miről beszélsz? Semmi bajom. –
válaszoltam a kényelmetlen kérdésre.
- Mivel az előbb beszéltük meg, hogy
olyan, mintha évek óta ismernénk egymást, ezért tudom, hogy most hazudsz.
- Nem hazudok, csak furcsa érzéseim
vannak valami miatt és nem tudom, hogy mi miatt. És ez nem tetszik, hogy nem
tudom, hogy mi a bajom.
- Vagyis igazam van. Tudtam, hogy
valami bajod van. Csak nem tudod, hogy mi az. – mosolyodott el
- Így van te önelégült majom.
- Önelégült majom? Ez kedves tőled. Nem
tehetek róla, hogy mindent tudok.
- Hát az biztos. – nevetni kezdtünk.
- Tudtad, hogy gödröcskék jelennek meg
az arcodon, hogy ha röhögsz vagy mosolyogsz? – kérdezte, miközben simogatta az
arcomat. Ettől elvörösödtem.
- Igen!
A nagymamának is volt ilyenje. Valószínűleg tőle örököltem.
- Valószínűleg. –vigyorgott le rám és
ettől már vérvörösre pirultam.
A meghitt táncunkból egy hang
térített ki.
- Lekérhetem? – kérdezte a nagyon
ismerős hang. Mikor megfordultam Zombor méregette Ádámot.
- Persze. – válaszolta Ádám és csókot
nyomott a kezemre.
- Köszönöm a táncot hölgyem. – mosolygott
rám.
Zombor megfogta a derekamat. Egy
kicsit remegett a keze. Fura volt. Még soha nem táncoltam vele, és el sem
képzeltem. Ez is fura volt. Eddig bármilyen férfival találkoztam mindig
elképzeltem, hogy milyenek lennénk együtt például, mikor táncolunk. Vele még
ezt az ártatlan táncot sem. Zombor feszenget láthatóan. Miért kért le, ha
igazából nem is akarta.
- Zombor?
- Igen? – nézett rám olyan
kiismerhetetlen tekintettel.
- Mi folyik itt? – kérdezem tőle.
- Kedves hölgyeim és uraim most kérném
a szót az est vendéglátójának, akitől a termet kaptuk. Ágoston Gábornak. - ez a
bejelentés ugrasztotta szét az összes táncoló párt, beleértve minket is.
Mikor levettem a szememet a színpadról Zombor
már el is tűnt. Az est hátralévő részében már nem is láttam. Apával hajnali
négykor távoztunk. Én már hulla voltam. Valamelyik padról kellett összeszednie.
Egyszer csak otthon találtam magamat és apa vezetett be a házba, és fel az
emeletre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése