Nem hittem volna... by Jane < 7.fejezet

7.

Utóhatás- III. 

2015. Január 26. (Hétfő) 

„

-          A rohadt életbe. – káromkodom el magamat, mert valaki nekem jött és minden cuccom a földre esett. A köcsög meg-meg sem áll, hanem tovább megy. Persze az én hibám is, mert megint elbóbiskoltam….. De akkor is, nem tudott volna csak annyit megtenni, hogy bocsánatot kér, aztán tőlem mehetett volna tovább. Felszedtem volna

magam a cuccaimat.

-    Tessék! – nyújtja át egy kéz az angol tankönyvemet. 
-    Köszi. - köszönöm meg a kedves segítőmnek és ekkor vettem észre ki  is volt a kedves segítőm. ’’

-    Ádám? Te mit keresel itt? 

-    Egy  ,,szia, örülök, hogy látlak” is megtette volna. – válaszolta ragyogó mosollyal.

-    Szia, örülök, hogy láthatlak… vagy valami ilyesmi. – vigyorogtam rá. 

-    De válaszolva kérdésedre, előadást tartok azoknak a diákoknak, akik szeretnének az orvosi pályára menni. 

-    Mármint, aki állatorvosnak tanul annak, nem? – teszem fel a kérdést.  

-   Igen annak, de bárki bejöhet és meghallgathatja még az is, aki közgazdásznak megy vagy bármi másnak. - felelt a kérdésemre – Lehet, annyira lenyűgözöm őket, hogy a végén terveket változtatnak. – kacsintott rám egyet. 

-   Ja… értem. – kacsintottam rá, utánozva őt. Kis egoista, mint a többi férfi társa. – Amúgy emlékeztél rá, hogy ebbe a suliba járok?

-   Az igazat megvallva… nem bocsi. - mondta megbánó tekintettel – Csak megláttalak és gondoltam köszönök. Egyébként nem akarsz jönni az előadásra? 

- Semmi gond. - miért is kellett volna erre emlékeznie?- Nem-nem tudok sajnos, mert angolom lesz, és nem lóghatok el. 

-  Értem, de találkozhatnánk az óra után. Beszélgethetnénk. 

- Hát… rendben. – egyeztem bele. - Örülök, hogy találkoztunk. Szia. – köszöntem el, mert már késében voltam. 

- Viszlát, hölgyem. – udvariasan biccentett egyet és ráadásként meg is ölelt. MEGÖLELT! Megölelt téged Vanda- tudatosodott bennem, hogy mit is csinál. Ez most hogy?..mi?...miért? – ezek a kérdések szállingóztak a fejemben. Nem értem mire fel ez a nagy ölelgetés. De be kell hogy valljam, azért jól esik. 

…

A tanárunk megint késik, mint általában.

-   Ki volt az a srác, aki ölelgetett téged a szünetben? Olyan szexi. –kérdezte Nelli, ezzel megzavarva nyugalmi szférámat. 

-    Ő egy egyetemista, az orvosiról és jött előadást tartani. – válaszolt helyettem Dzsina.

Dzsina és Nelli az évfolyamtársaim, akik az én nagy örömömre még az angolos társaim is. Nagy segítségek nekem, az biztos. Annyi eszük van ennek a két tyúknak összeadva, mint a szamaraknak. Semmi. Jól van, olykor-olykor Dzsina tud okos dolgokat is mondani, de az nagyon ritka alkalom. Szerintem lehetne ünnepnappá is nyilvánítani, azt a kivételes alkalmat. – erre a gondolatomra elmosolyogtam magamat. ~ Milyen gonosz vagy!  - szólal meg a lelkiismeretem. Igaza van. Az vagyok. 

-  Mit mosolyogsz? Talán…., ne mond, hogy ….. Atya gatya ő a pasid? – döbbenten nézett rám Dzsina. 

-  Mi a…. Ő a pasid? – kérdezte hitetlenkedve Nelli is. Nem mintha a pasim lenne, de akkor sincs semmi közük hozzá, hogy ha az vagy nem az. 

-  Nyugi, nem kell ledöbbenni, ő csak egy kedves ismerősöm. Jóban vagyunk. – hadartam el gyorsan a választ. Most miért kell kombinálni? Én nem beszélgethetek egy jóképű sráccal sem? 

-  Akkor bemutatsz neki?- kérdezte Nelli. - Mint jó barátodat, aki véletlenül szingli. – az a butuska vigyorával vigyorgott rám. Ezt most komolyan gondolta? Barátom? Na persze, ne nevettessen már. Ha az életem múlna rajta akkor sem. 

- Engem is. – kérlelt Dzsina is. 

- Bocsi, de van barátnője, akivel már egy éve jár. – jelentettem ki nagy boldogan. Ez valamiért engem is elszomorított, miközben belegondoltam, az igazságba. Kapcsolata van. Ez miért rossz érzés nekem?  

-  A francba. Miért is gondoltuk, hogy egyedülálló… – mondták egyszerre, mintha ikrek lennének. 

Mit akarnak ezek, minden pasit megkaphatnak akire csak ránéznek… be kell hogy valljam, amennyire buták annyira szépek is. És még itt mernek nekem nyavalyogni.

- És van bátya vagy öccse? – kérdezte Nelli. Amire nem kellett hála jó istennek válaszolnom, mert bejött a tanár.

Ezt megúsztam. 

…

Mikor vége lett az órának konkrétan szaladtam ki a  teremből, mert nem akartam még egy olyan beszélgetést, ami az óra előtt zajlott. 

Beérve az osztályterembe belebotlottam Zomborba, aki sehogy sem viselkedett velem. Ez nagyon zavart 

-  Bocs. – kért bocsánatot és indult ki az ajtón. . Mivel rajtunk kívül nem volt senki az ebédszünet miatt, mertem vele tárgyalni a köztünk lévő feszültségről.

- Zombor? - szólítottam meg, beszélgetés kedvezményezés céljából, miközben a vállán keresztül visszafordítottam magamhoz. 

- Mit szeretnél? – kérdezte tőlem mogorván. 

-  Mit szeretnék? Hát nem tudom, de ez a közöny, amit tőled kapok az utóbbi időben nem esik a legfényesebben. – mondtam ki, ami a szívemet nyomta.  

 Nem válaszol semmit, csak néz rám. Ezért folytatom. 
 

-  Jól van, nem tudom mit tettem ellened az elmúlt három és fél évben, de szerintem nem érdemlem meg, hogy ilyen legyél velem. – szakadt ki belőlem. 

-  Miért? Milyen vagyok? Nem csináltam semmit! Próbáltam barátkozni, te meg elhajtottál. –hangosabban válaszolt. 

- Elhajtottalak? Tényleg azt tettem? Ha megbántottalak nagyon sajnálom, de tényleg nem értem mi volt ez közöttünk. Vagyis, hogy beszélgetni kezdtünk. Érted, amit mondani akarok?

-  Nem igazán. – vallotta be. 

- Mit nem lehet ezen érteni? – mérgesítettem fel magamat. – Ha nem vetted volna észre, mióta osztálytársak vagyunk soha sem trécseltünk, nem kérdezted, hogy-hogy vagyok és én sem kérdeztem, hogy-hogy vagy. Mi változott? – tettem fel neki a kérdést másképpen. Most már nagyon kíváncsivá tett. 

- Óóóó……, hát itt vagy? Mindenütt kerestelek már. – jelent meg Ádám egyszer csak az ajtóban. Ezzel megszakította a csevegésünket. Megölelt, már megint. Fura ez a nagy ölelkezős ,,barátság” közöttünk. 

-  Hello, Ádám vagyok. – nyújtotta a kezét Zombor felé, aki nem viszonozta. Seggfej! Már eddig is tudtam. Ádám folytatta, mintha nem vette volna észre az előbbi incidenst. – Nem találkoztunk mi már valahol? Áááá tudom is, hogy hol… a bálban. Örvendek a szerencsének. – Zombor megint csak nem reagált ezért folytatta tovább az udvariaskodást. - Nem haragszol meg, ha elrabolom Vandát? Úgy volt találkozunk. – kacsintott rám egyet. Erre én most nem tudtam mit reagálni. 

- Vigyed csak. – válaszolta olyan rideg arckifejezéssel, amit még nem igen láttam rajta.

…

-  Foglalj helyet. – húzta ki nekem a széket, hogy leülhessek a bárpulthoz. Elhozott egy bárba, ami a sulinkhoz közel van. – Nem vagy éhes? Szeretnél valamit enni esetleg? – udvariaskodott tovább. Bevallom ez nagyon imponáló. 

- Itt lehet? – kérdeztem tőle meglepetten. Erre ő csak egy nevetéssel válaszolt. Kérte az étlapot és a pultos lány oda hozta nekünk. Én se perc alatt kiválasztottam az ebédemet: barackkal töltött csirkemell burgonyapürével. Nyami. 

-   Az a srác…? – nézett rám keresve a szavakat- A barátod? – bökte ki végül. 

-   Mi? Zombor? Dehogyis! Honnét veszed ezt a nagy butaságot? – honnét veheti ezt a nagy marhaságot? 

-   Hát csak úgy nézett rám, aki menten kinyír engem. Őszintén szólva, ijesztő volt. – vallotta be.

-     Tényleg? – amúgy én is észrevettem, hogy milyen furcsán viselkedett Ádámmal, pedig ő kedvesen viselkedett vele. Ezt annak tudtam be, hogy egy köcsög. 

-  Ja, nem lehet, hogy rád van kattanva? – kérdezte, mire én kiköptem a barackos italomat, amit imént hoztak ki nekem és éppen kortyolgattam. 

-   Nem hinném. Gyakorlatilag mostanában kezdtünk el beszélgetni. –mentegetőztem. - Csak egy osztálytárs, akivel jóban vagyok. - mentegetőztem tovább, de miért? Semmi értelme, mert semmi sem volt soha közöttünk, még normálisan sem tudunk beszélgetni. 

-  Okés, nem kell mentegetőznöd. - mosolyodott el. – Mert hát kivagyok én, hogy kérdőre vonjalak. Még nem egészen két hete ismerjük egymást. – túrt bele a sötétbarna hajába. Erre nem igen tudtam, hogy mit válaszoljak. Inkább témát váltottam.

- És igazság szerint miről akartál velem beszélni? –kérdeztem. 

…

Mikor mentem hazafelé azon töprengtem, hogy Ádám most mit akarhat tőlem. Elvégre van barátnője. Mi volt az, hogy ,,Közelebbről meg akarlak ismerni”- kijelentése. Az egész szituáció, egyszerűen, nem találok rá megfelelő szót. És amit én tettem arra meg végkép nem. A megkukulásom után felálltam és egy ,,Sietnem kell haza, mert anyáék már várnak otthon.” - kijelentéssel ott hagytam. Mindezt úgy, hogy hadartam és nem mertem a szemébe nézni. Ő meg kiabálta utánam, hogy ,,Mi a gond? Mit mondtam?”. Se szó, se beszéd, ott hagytam. Konkrétan elmenekültem a közeléből. Milyen szánalmas lehettem egy külső szemlélő számára. Nem is akarok erre többet gondolni. Jobb lenne, ha nem is találkoznánk többet. Neki is, meg nekem is. Miért rettegtem meg attól, amit mondott. Sajnos nem tudom. De abban a pillanatban el akartam tűnni, mikor elkezdte az a fránya kijelentését. Ezzel mindent elrontott. Pedig addig el tudtam magunkat képzelni egymás mellett, sőt még össze is illenénk, nagyon hasonlítunk is sok mindenben. De még is valami meg gáttól abban, hogy még közelebbről ismerjük egymást, de még is mi? 

Mikor a haza értem, egy nem várt személy fogadott engem. 

- Zombor? Te mit keresel itt? Honnét tudod, hogy itt lakom? – tettem fel neki kérdéseket nagy meglepettségemben. 

-   Nem tudtuk megbeszélni, amibe belekezdtünk, mert megzavartak minket. 

-   Óóó és hol is tartottunk akkor? – értetlenkedtem, mert nem igazán emlékeztem, hogy miről beszéltünk pontosan.

-  Azt akartad tudni, hogy mi ez, ami köztünk lett az elmúlt két hétben. – világosított fel. - A válaszom az, hogy nem tudom. De azt tudom, hogy közelebbről meg akarlak ismerni. – jelentette ki azokat a szavakat, amiktől nem egészen két órája menten menekülni kezdtem. De most valahogy másként hatott. Letablózott. Ledöbbenten álltam. Nem tudtam, hogy mit is válaszolhatnék. Inkább hallgattam.

-  Holnap suli után elviszlek valahová. Mikor is végzel? – kérdezte. 

-  Kettőkor- válaszoltam. – én most egyeztem bele egy randiba? Ez randi lesz egyáltalán vagy csak baráti randevú? 

- Akkor szia. – mosolyodott el. - Akkor holnap. – és odasétált a szuper menő autójához, amiről fogalmam sem volt, hogy milyen márka, de nagyon jól nézett ki. 

-  Szia. – integettem neki. 

Bementem a házba, levettem a csizmámat, a kabátomat, sálamat és bementem a konyhába teát csinálni magamnak. Miközben vártam, hogy felforrjon a víz azon kezdtem el gondolkozni, hogy mi is történt ma. Találkoztam Ádámmal , aki nagyon kedves és jóképű srác, aki közelebbről meg akar ismerni, de van csaja és akkor ott van Zombor, akivel kibékültem ma. Egyáltalán össze voltam veszve vele? Fogalmam sincs. Aztán meg Zombor felkeresett az otthonomnál, hogy elmondja meg akar ismerni. De mikor ezt Ádám mondta megijedtem és mikor Zombor, akkor nem. Igazából fogalmam sincs, hogy abban a pillanatban még mit éreztem meglepettségemen kívül. 

Mi lett azzal a lánnyal, aki elhatározta, hogy gimnáziumi évek alatt nem engedi meg, hogy egy fiú csak úgy lekösse a gondolatait? Nem tudom, de annak a lánynak az élete könnyebb volt egy fokkal. 

A forraló kattogása jelezte, hogy kész a víz. Beleöntöttem a 90 fokos vizet a bögrémbe és beletettem a tea filtert, a mézzel együtt. Bementem a nappaliba, bekapcsoltam a tévét és a Cool Tv-re nyomtam a távirányító gombját, ahol éppen egy krimi ment. Szuper. Legalább lesz, mi elterelje a gondolataimat a két jómadárról.