Nem hittem volna... by Jane < 8.fejezet

8. 

Találkozó 

Szisztok :) Először is úgy látom, hogy mostanában egyre többen olvassátok, vagy legalább is nézegetitek a blogomat. :D Ezt Dorottyának köszönhetem.. ;) Imádlak Dorottya! <3 Nem is tudom, hogy mit mondhatnék neked.... KÖSZÖNÖM, hogy támogatsz és, hogy időt fordítsz rám. 

Másodszor, pedig: most már egyre jobban beindul a történetem, ami remélem tetszik nektek :)) 

xoxo Jane 

u.i 1: Jó olvasást :)  
u.i 2: Észre vettétek, hogy november 8-a van ma és én pont a 8. fejezetet publikáltam? 
:D 
u.i 3: A zene amit linkeltem nem tartozik a fejezethez, csak nagyon tetszik nekem..:))

 

~ZENE~

2015. Január 27. (Kedd) 

Irodalom órának mindjárt vége és ezzel a sulinak is. Épp ideje volt. Már nem tudott az agyam többet befogadni a tanár szavaiból.

Kifelé a teremből kaptam egy SMS-est, egy ismeretlentől. 

~Szia. Gyere a Korma kocsma elé.~

~Ki vagy?~

~Zombor.~

~Bocsi elfelejtettem. Honnan tudod a számom? ~

~ Akkor találkozunk vagy nem? ~

~Oké találkozzunk,de hol van ez a hely és egyáltalán miféle név az, hogy Korma? ~

~A suli utáni legközelebbi Spar mellett lefordulsz balra, aztán jobbra és ha meglátsz egy fekete furgont, amire az van ráírva, hogy Lancia, akkor már jó helyen jársz. ~

~Oké, nem tudom  mikorra érek oda, de sietek~

~Várlak~

Húúú, el is felejtettem, hogy találkozót beszéltünk meg Zomborral. Egyáltalán, honnét tudja az adataimat? Lenyomoztatott? Mert az osztályban elég kevés embernek adtam meg a számomat és nem hiszem, hogy bárkinek is megadták volna az engedélyem nélkül. Azt meg végképp nem hiszem, hogy Zombor, derítette ki a telefonszámom és bármelyik ismerősére orrára rákötötte volna, hogy találkozni fogunk. A lakhelyem helyét meg végképp nem tudom, hogy honnét tudhatja.  Az iskola biztos nem adta meg és Bogi sem. Bogin és Evelinen kívül még senki sem járt nálunk.

…

A Spar-hoz érve, lefordultam balra, aztán jobbra. Megláttam a LANCIA nevezetű kocsit és a kocsi felé sétáltam. Ez nem az a kocsi, amivel tegnap haza ment, de gondolom, minden napra van egy neki, mint a legtöbb olyannak, mint ő. Tipikus.

Bekopogtattam a kocsi elsötétített ablakán, lehúzta az ablakot egy öreg férfi, aki elküldött, mondván ,,Nem vesz semmit”. Hol a francban lehet Zombor? – mérgelődtem magamban. Miért nem tud itt lenni a megbeszélt helyem időben? És miért beszélt erről a kocsiról nekem, mint találkozó helyről? 

-      Vanda? – halottam meg a nevemet a hátam mellől. 

-      Zombor! Hol a francban voltál? Azt hittem ezzel vagy!- mutattam az utca másik oldalán álló kocsira. – De egy öreg, mogorva ember ült benne, aki ráadásul elhajtott engem – mérgelődtem. Látszólag jót mulatott kirohanásomon.

-      Nyugi, nem azt mondtam, hogy kocsival vagyok, de úgy gondoltam jobb, ha azt hiszed, mint hogy megtud, mivel fogunk menni. – vigyorgott. 

-      Hahaha, nagyon vicces. És akkor mi a fészkes-fenével fogunk közlekedni? -  teszem fel a kérdést.  Úgy érzem, hogy nem akarom a választ tudni. 

-      Gyere velem. – intett maga felé. Én meg követtem, mint egy engedelmes kiskutya.

-      Na ne! - Láttam meg a motornak nevezett, mozgó, veszélyes járművet. 

-      Tudtam, hogy így fogsz reagálni. 

-      Akkor gondolom azt is tudtad, hogy nemet fogok mondani. – tudatosítottam a tényeket. 

-      Nem, mert úgy is velem jössz. Ergó az a nem, igen lesz. – okoskodott. 

-      Álmodj csak királyfi. - csúfolódtam. – Én már gyerekoromban eldöntöttem, hogy soha semmi és senki kedvéért nem ülök fel egy motorra. – magyaráztam el neki a tényeket.

-      Jaj, hagyjad már. Gyere. Nem lesz semmi baj. Én vigyázok rád. – nyugtatgatott. 

-      Nem. –ellenkeztem. Hogy gondolja, hogy én felülök erre a fenevadra? 

-      Akkor ne gyere. – erre felül a motorra, beindította és elhajtott. Olyan gyorsan eltűnt, hogy még feleszmélni sem volt időm. Ez most komolyan itt hagyott? 

-     A seggfej. Először ide kéret, aztán meg itt hagy. Nem csalódtam. – motyogtam a bajszom alatt.

 Elindultam valamerre, mert hirtelen nem tudtam, hogy pontosan merre is vagyok. Öt perc múlva egy motor hangot halottam meg, ami nem sokára már mellettem volt. 

-      Na, akkor jössz vagy sem? – kérdezte meg tőlem Zombor és megállt mellettem. A motort továbbra is járatta. 

-      Megyek. – döntötte hirtelen, amit már rögtön meg is bántam, láttán Zombor öntelt vigyorát. – Indulhatnánk? – kérdeztem sértődöttet játszva.  

-      Nem akarod felvenni a bukósisakot, hogy megvédjen? – nyújtotta nekem. Én meg kikaptam onnét és felhúztam magamra. Ő is a sajátját. A kezeimet a derekára tettem és belé kapaszkodtam. Éreztem a megfeszült izmokat, amik az érintésemre reagáltak.  A visszapillantó tükörben láttam, hogy Zombor még egy vigyort is elharapott. 

-      Istenem vigyázz ránk. – mondtam hangosan a kívánságomat. Zombor erre elnevette magát. Végül elindultunk a számomra ismeretlen úti célhoz.

…

A motor megállt én meg csak úgy leugortam róla, mint aki menekülni akart. Megfordultam és egy Lótusz nevezetű kocsmával találtam szembe magamat. 

-      Te egy kocsmába hoztál engem? –néztem Zomborra kérdőn, aki még mindig a motorral ügyködött valamit. 

-      Ez nem kocsma, hanem egy bár. – javított ki miközben rám sem nézett. 

-      Az nem ugyan az? –kérdeztem, mert szerintem ugyan az a kettő. Mind a kettőben isznak, és olyan dolgok vannak benne, mint ami a kocsmában is van. 

-      Nem, nem ugyan az. –mosolygott rám, most már velem szembe fordulva állt. A mosolya olyan volt, mintha azt hinné, hogy ő győzött a vitánkban. 

-      Te szerinted! Szerintem meg, ugyanaz, de ezen ne vitázzunk, mert úgy is én nyernék. – most én mosolyogtam úgy, mint ő az előbb, és meg is lepődött. Akart még valamit mondani, gondolom a véleményét, de inkább annyiban hagyta. 

-      Akkor bemehetünk? – kérdezte türelmetlenül. 

-      Ha ennyire akarod. – mosolyogtam rá kedvesen. 

A bárba beérve rögtön egy hatalmas hosszú bárpulttal találtam szembe magamat. A terem jó nagy volt, ahhoz képest, mint az eddigi bárokban, amikben jártam már, és a terem végén egy színpad állt.  Zombor intett, hogy kövessem. Követtem Z-t és jobban körül néztem. A bár üres volt, ezt nem tudom, hogy minek tudhattam be.  A falakon minden félefajta tükör volt, így nagyobbnak tűnt a terem. Jól kitalálták. Egyik szebb volt, mint a másik. A fal színében vörös és arany árnyalatokat is véltem felfedezni. Zombor a kezemet fogva bevezet egy vörös bársony függönnyel eltakart ajtón keresztül. Az első gondolatom az volt, hogy ahová megyünk ott nem sok jó szokott történni (nem tudom, hogy miért pont ez jutott az eszembe), de mikor beértem az új helyiségbe ezek a fránya gondolataim mind elszálltak. Nagyot tévedtem. Ez egy játékterem. Mik nem jutnak az eszembe. 

-      Na hogy tetszik a búvóhelyem? – kérdezte Zombor. 

-      Ez neked búvóhely?- mutattam körbe. 

-      Hát… igen, a sok közül. Ha sok minden felidegesít, idejövök. – a tarkóját vakargatta. - De van más hely is ahová járok, ha tele van a fejem mindenféle hülyeséggel. 

-      Ennek örülök. – mosolyogtam rá kedvesen. Nem igen tudom, hogy miben tud segíteni a problémák megoldásában a lövöldözős játékok vagy a motoros gépi játékok… 

-      És abban a teremben mi van? – mutatattam a fekete bársony függönnyel eltakart ajtó felé. 

-      Ott vezetem le a feszültséget. – válaszolta egyszerűen. 

-      Mit? – értetlenkedtem. – A feszültséget? – húztam fel a szemöldököm. – És mégis hogyan? – kérdeztem kétkedően. 

-      Gyere. - mondta válaszképp. Én meg tettem, amit mondott.  

Az ajtó zárva volt és elindult a kijárat feliratú ajtó felé. Kimentünk és a sikártorban oda ment egy külső ajtóhoz, belenyúlt a farzsebébe és kivett egy kulcsot. Nagy nehezen kinyitotta a vasajtót és intett, hogy menjek utána. Egy ilyen öltöző szerűségbe léptem be, ahol megláttam az ajtót, amin pár perccel ezelőtt nem tudtunk bejutni. Zombor bement egy ajtón és én siettem (jól van futottam) utána, mert hát egy idegen helyen vagyok, nem tudom ki a tulaj és a környék is eléggé ismeretlennek tűnt a számomra.

A terem egy tornateremhez volt hasonló, az egyik oldalán gyakorló pálya vagy mi és a másikon meg a küzdőtér. Szerintem így nevezik. Nem igazán értek a küzdősportok világához. Várjunk csak! Zombor…

-      Te verekedsz? – szegeztem neki a kérdést. 

-      Hát úgy is mondhatjuk, de nem szoktam versenyekre járni vagy ilyesmi, csak ide jövök és püfölöm a zsákokat és a bábukat. – mutat a gyakorló pálya felé. – Szoktam másokkal is küzdeni, de az ritka. Én inkább, csak magamért csinálom. – magáért, mi? Miért? – Itt szoktam levezetni a feszültséget. – jött a válasz. – Itt is. – helyesbített. 

-      És pontosan milyen sportot is űzöl? – kérdezem tőle kíváncsian. 

-      Húú, hát én sok fajta küzdősportot próbáltam már ki, de a kedvencem még mindig a bunyó és a taekwondo. – Hmmm..

-      Mi hmmm.. - kérdezte. Hoppá ezt hangosan mondtam. 

-      Csak gondolkodtam. – válaszoltam.

-      És miről? – érdeklődött.  

-      Elképzeltelek miközben mást püfölsz, félmeztelenül. – csúszott ki a számon, az őszinte vallomásomtól elpirultam és zavarba jöttem. Mikor felnéztem Zombor csak mosolygott azzal a mosollyal, amivel más lányokat levesz a lábáról. Engem nem sikerült soha sem behálóznia és most sem fog. Nem mintha közeledett volna felém ilyen okokból. Szerintem. Nem emlékszem olyanra, hogy lett volna ilyen.

-      Gyere, menjünk vissza. – mondta és elindult kifelé. Én meg, mint egy jó kislány mentem utána. Bezárja az ajtót és visszamentünk a játékterembe. Ezt az ajtót is bezárta és felém fordult. 

-      Mit szeretnél csinálni? – kérdezte. Gondolom, a sok játékra gondol, ami körbe vett minket. 

-      Hát fogalmam sincs, nem számítottam arra, hogy egy ilyen helyre jövünk. Te mit szeretnél csinálni? – kérdeztem vissza.  

-      Biliárdozni. Tudsz? – kérdezte komolysággal a hangjában. 

-      Játszottam már, de nem vagyok valami profi belőle. – jelentettem ki az igazságot. 

-      Az nem baj. Majd megtanítalak. – mosolyog rám. Óóó, akkor több találkozót is szeretne velem? Nem is gondoltam volna, hogy tényleg komolyan gondolja ezt a barátság dolgot. Fúúú... 

-      Oké. – mosolyogtam vissza rá. 

-      Akkor…- kezdett bele, de megszakítanak minket. 

-      Zombi? – jött be nagy vidáman egy magas, fekete hajú nő rózsaszín melírral a hajában. A ruha viselet stílusos, de még is egyedi. Ha jól látom innét, piercing van az orrában és a szemöldökénél. Szép, különleges szépség.

 Várjunk csak…, azt mondta, hogy Zombi? Jól halottam? 

-      Aisa! – fordult a hang felé Zombor. 

-      Szólhattál volna, hogy jössz, főleg, hogy vendéget is hoztál. – jelentette ki Aisa. Szép neve van. Sőt, szerintem gyönyörű. Különleges, mint a gazdája külseje. 

-      Írtam üzenetet, hogy valamikor beugrom. – védekezett Z. 

-      Igen kb. két hete. – háborodott fel Aisa és eközben megölelte Zombort, aki jól fogadta a lány üdvözletét. 

-      Aisa ő itt Vanda. Vanda ő Aisa, a bár tulaja, vezetője és egyben egy régi kedves barátom. – barát? Ez a széplány?- Kezet fogtam vele. 

-      Örülök Vanda, hogy megismerhetlek. Nem igazán szokott vendéget hozni ide magával ez a Zombika. – ütött a vállába Zombornak. Zombor felhorkant az ütéstől. –Sőt senkivel nem volt még itt. - Ennek most imponálnia kellene? Mert imponál, be kell, hogy valljam. 

-      Én is örülök a megismerkedésünknek. – vigyorogtam rá, mint egy őrült. Most miért vigyorogtam így? Biztos hülyének nézett. 

-      Ha szeretnétek valamit, kint megtaláltok. Bármivel játszhattok, és bármit nyugodtan csinálhattok. – kacsintott egyet rám és Zomborra. Na ne! Ezt most arra gondolt, amire gondolok, hogy gondolt? Miért gondolhat ilyeneket? 

-      Oké, vettük a lapot. Nem fogsz minket zavarni. – kacsintott vissza Zombor. És fordult felém vigyorgón. – Mi van? – kérdezte. 

-      Mint, ha nem tudnád. – püfögtem. – És milyen név az, hogy Zombi? Miért nevez így? – kérdeztem tőle, mire nevetett egyet.

-      Ha karod tudni...- kezdett bele. – Ezt kérlek, ne mond el senkinek. – nézett rám választ váró tekintettel. 

-      Nyugi nem fogom, bár mekkora dolog is az. – én is kacsintottam rá egyet, mint ő és Aisa az előbb.

-      Annak örülök. – fojtotta el a mosolyát. – Aisa gyerekoromban vigyázott rám. Ő volt a dadusom vagy nevezd, aminek akarod. Öt évig vigyázott rám. A nevet tőle kaptam. Pontosan nem tudom, hogy miért kezdett el így hívni, de gondolom, összefügg azzal a ténnyel, hogy a nevem Zombor és könnyen lehet Zombinak becézni, más részről meg sokat néztem vele zombis filmeket. Úgy vélem innen ered ez a bosszantóan idegesítő becenevem. Amire ráadásul megkérnélek, hogy te ne nevezz így. – fojtott el egy mosolyt. Lelki szemeim előtt egy alacsony, édes sötét barna hajú és szemű kissrác jelenik meg, aki zombinak öltözve fel-le rohangál a házba, kergetve a dadusát. Kis aranyos. Mosolyogtam el a gondolataimra. 

-      Elképzeltél zombinak öltözve?- kérdezte játékosan Zombor. Honnan tudta? 

-      Te olvasol a gondolataimban? – kérdeztem tőle. 

-      Nem nehéz, ha az ember minden gondolata meglátszódik az arcmimikáján. – jelentette ki a tényt. – Ha rosszra gondolsz, ha jóra, általában látszik rajtad, persze van, amikor kifejezéstelen az arcod, olyankor falra tudnék mászni félelmemben, mert szerintem olyankor olyan ijesztő vagy. 

-      ÉN? Ijesztő? Te félsz tőlem Zombi? – vigyorogtam rá. 

-      Csak néha.– jött zavarba. - De kérlek, nem nevezz így. – kérlelt engem. 

-      Akkor sajnálom. – még mindig a meglepett mosolyommal mosolygom rá. Nem hittem volna, hogy ennyire figyel engem, főleg azt nem hogy néha fél tőlem. Ez vicces. 

-      Inkább tereljük el a témát. – kérlelte úgy szint.

-      Hány éves volt Aisa, mikor rád vigyázott? – kérdezem tőle, amire nagyon kíváncsi vagyok. - Hozzá támaszkodik a biliárdasztalnak és figyel engem. 

-      Hmm, érdekel, mi? – vigyorodott el. – 17 évesen kezdett el rám vigyázni és 23 volt mikor abba hagyta, mert akkora már felnőttem annyira, hogy apám egyedül merjen hagyni kevesebb felügyelet alatt. Végig barátja volt ez idő alatt, aki most a vőlegénye. – jelentette ki, amire igazából kíváncsi voltam. – Nem volt semmi, soha köztünk, ha ez iránt érdeklődsz igazából. – a hangjában korholást vélek felfedezni. Most megbántottam? 

-      Örülök, hogy nem nekem kellett megkérdezni. – jelentettem ki bátran és mosolygok a mondatom végén. Az arca megenyhül és elmosolyodik. 

-      Most hogy ennyit megtudtál rólam... Te jössz! – nézett rám várva, hogy mondjak valamit.

…

Motorral jönni haza félelemmel töltött el, mert féltem, hogy anya meglát minket, de másrészről olyan felszabadító volt. Csak egy kézzel fogtam Zombort. Vanda a bátor, a merész, aki egykezezik hátul ülve egy srác mögött. Tök menő vagyok. – elmosolyodom a hülye gondolatomra.

Zombor megállt a házunk előtt és leparkolt. 

-      Megérkeztünk. – jelentette be. Leszálltam és ő is követte a példámat. 

-      Köszönöm, nagyon jól éreztem magamat. – mosolyogtam rá és nyújtottam a kezemet, mint egy hülye. Nem csalódtam magamban. Ő egy nevetéssel jutalmazza a látványomat. 

-      Nálad mindig ilyenek az elköszönések? – kérdezte. 

-      Nem, csak ez most úgy jött. - elvigyorodott és felém nyújtotta a kezét. 

-       Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat legújabb barátom. – örvendezett. 

-      Én is örülök, hogy elfogadtam.

Felszállt a motorjára és elhajtott. 

Bementem a házba vacsoráztam valami finomat. A szobámban vacsora után rendet tettem és miután tanultam egy kicsit, kimerülten az ágyra zuhanva olvasgattam az egyik könyvet, amit Bogitól kaptam kölcsön. Bele aludtam az olvasásba.