Nem hittem volna... by Jane < 9.fejezet

9. 

Váratlan fordulat- I. 

Sziasztok kedveskéim :D

 Ezt az egyik tanárom mondta régen nekem sokszor és igazán tetszik nekem, úgy hogy ha nem bánjátok így foglak titeket megszólítani mostantól. ;) 

Úgy látom, hogy egyre többen olvassátok a történetemet, ennek nagyon örülök <3 Hogy ha lehet ilyet kérni, akkor kérlek nyomjatok egy tetszik-et, hogy ha tetszett nektek és ha van véleményetek azt is szívesen fogadom :)) Nagyon hálás lennék nektek :D 

A fejezet remélem tetszeni fog nektek. 

XoXo Jane 

 u.i: Jó olvasást :)

2015. Január 30. (Péntek)

Egész héten Zomboron kattogtak a gondolataim. Minden nap találkoztunk suli után. Szerdán lementünk a Duna partjára, aztán a Lótusz bárba. De előtte a bár előtt, csak a folyót nézve ültünk egymás mellett, az elején nagyon zavarban éreztem magam a csöndben, de végül ellazultam. Zombor egyszer csak megszólalt, ezzel megszakítva a megnyugtató csendet és azt mondta, hogy mindjárt jön, 10 percre köddé vált és mikor visszaért forró csokit hozott nekem.„Tessék! A kedvenced, mandulás forró csoki.”- mondta nekem. Én meg:„Ezt honnét tudod?” – kérdeztem. Ő meg csak annyit mondott, hogy: „Meg vannak a kapcsolataim, Vanda.” – és kacsintott egyet rám. Úgy éreztem és úgy érzem, hogy soha sem fogom megtudni, honnét van ennyi információja rólam, ellenben velem, aki semmit sem tud róla, csak amennyit ő elárult az eddigi ismertségünk alatt. 

Most jövök rá, hogy nem is ismerem őt. Akkor honnét vettem eddig a bátorságot, hogy ítélkezzek felette? Merült fel bennem ez a kérdés, ami teljesen jó volt, mert rájöttem, hogy én is olyan vagyok, mint a többiek. Látásra és hallásra ítélkezem. Pedig ebben különbnek gondoltam magamat. De akkor sem tetszik, az a beképzelt, bunkó pöcs, amilyen más társaságokban szokott lenni. És én azt a személyt kifejezetten utálom. De az a személy, akivel a napokban voltam együtt, azt kedvelem, nagyon is. Zombornak két énje van. Vajon csak Aisanak és nekem mutatja meg ezt az énjét? Ez a valódi énje egyáltalán? Vagy az, aki mindenkit kibeszél és fényezi magát, ahol csak lehet? Lehetetlen megfejteni őt. Két lábon járó katasztrófa. 

A többi nap megint elmentünk a Lótusz bárba, ahol jókat billiárdoztunk és beszélgettünk minden féléről. Nagyon jó volt a hangulat, annak ellenére, hogy volt pár érdekes beszélgetésünk. Nem lett sértődés hála jóistennek. 

-  Zombor?

-  Igen? 

-  Ááá semmi…

-  Mondjad már. – utasított

-  Inkább nem. – szégyelltem el magamat, mert ilyet nem hiszem, hogy csak úgy kérdezhetek, meg amúgy is tök gáz, hogy ennyire kíváncsi vagyok erre.

-  Mire vagy kíváncsi Vanda?- nézett rám kérdő tekintettel.

-  Nem hiszem, hogy olyan közeli kapcsolatban állunk, hogy ilyet meg ossz velem. – mondtam el véleményemet.

-  Attól még megpróbálhatnád, max nem válaszolok. – mosolygott bohókásan.

-  Hát jó..- adtam fel. -  De, kérlek, ne nézz rám, miközben mondom. Oké? – kérleltem. 

-  Oké. – ígérte meg lágy mosollyal az arcán.

-  Hát… - veszek egy nagy levegőt és szépen lassan kifújom. – Most az járt az eszemben miközben azzal a pincér lánnyal beszélgettél, hogy.. – hú, de feszült lettem, attól, amit kérdezni akarok.

-  Hogy? Min járt az eszed? – nézz rám felém fordulva kérdőtekintettel. Nem úgy volt, hogy nem fog rám nézni? Megígérte… Jól van a kérdésem kezdése után megértem, hogy kíváncsivá tettem.

-  Azon, hogy te eddig hány lánnyal voltál már… - miközben kimondtam a földet bámultam, nem mertem felnézni rá, de így is éreztem átható és megdöbbentő tekintetét miközben engem szemlélt. Nem számított erre a kérdésemre és én is megdöbbentem magamon, hogy ilyen merész kérdést tettem fel neki, úgy, hogy alig ismerjük egymást.

-  Fogalmam sincs Vanda. - vallotta be.

-  Mi az, hogy nem tudod? – kérdeztem vissza.

-  Nem tartottam olyan fontosnak azokat a lányokat, akikkel eddig voltam, hogy számon tartsam őket. – jelentette ki ilyen egyszerűen. Megdöbbentem. Mi lányok, hogy ha valakivel vagyunk, ha csak egy éjszakára is az örökre belénk forr, vésődik, vagy mit tudom én, de a fiúk egy másodperc alatt túlteszik magukat a partnerükön. Mennyire különbözünk tőlük. Jól van, persze vannak olyan női társaim, akik le sem szarják, hogy kivel vannak, míg kielégítik a vágyaikat, de vannak olyanok is mint én akiket igen is érdekel, vagyis érdekelni fog, hogy ha egyszer eljutok odáig, hogy legyen barátom.

-  Láttam ledöbbentél- vigyorodott el. Én erre csak egy erőltetett mosollyal válaszoltam, nem igazán tudtam, hogy most mit is válaszolhatnék, azt sem tudtam, hogy mivel folytassuk a társalgásunkat.

-  Kérdezhetek valamit? –kérdezte Zombor.

-  Kérdezz. – adtam engedélyt a kérdésre.

-  Ez hogy jutott eszedbe? Mármint, miért jutott eszedbe akkor, mikor Jenniferrel beszélgettem? – nézett rám kíváncsi tekintettel.

-  Akkor jutott eszembe mikor flörtöltetek egymással, ami mellesleg rosszul esett, mert én is itt voltam. Mint a vendéged. – játszottam a sértődöttet. 

-  Nem is flörtöltünk egymással. – mentegetőzött.

-  Dehogynem.

-  Rosszul láttad.

-  Nem hinném.

-  Úgy érzem, te ezt a végtelenségig tudnád fojtatni. – mondta lemondóan.

-  Helyén találtad a szöget. – mondtam játékosan.

Azt hittem, hogy ez az incidens elfogja rontani a hangulatot, de nem, jobb lett. Nem hittem volna, hogy ennyire kitudunk jönni egymással. Mik meg nem történnek. 

Szerdán a Duna parti forró csokizás után a bárba mentünk, ahol jót táncoltam a zenegép zenéjén. Említette nekem Aisa, hogy meglesz javítva mire következőleg jövök, de nem tudtam, hogy ilyen gyorsan el lesz intézve a dolog. De el lett, én meg jót táncikáltam egymagamban, még a kocsiban is elmeséltem Zombornak, hogy miért akartam az azelőtti nap annyira zenét hallgatni és táncolni és csodák csodájára nem röhögött ki. Ezt nagyon becsültem benne. Ezért sem voltam után nagyon feszült mikor tudtam, hogy engem figyelnek Aisával, miközben egy magamban bolondot csinálok magamból a táncikálásommal. Leszartam! És ez az érzés adrenalinnal töltött meg 

Mikor vége lett a zenének és odamentem a pulthoz, tea várt rám és méghozzá a kedvencem, először csodálkoztam, de aztán rájöttem a turpisságra. Zombor informátora. Az informátor kérdése most nem igazán izgatott, mert táncolni akartam továbbra is és meg is tettem, méghozzá ülve. Kicsit még ott voltunk, aztán haza vitt, mert anya haza parancsolt és még tanulnom is kellett.

Tegnap meg kávézni voltunk a Westend Starbucks kávézójában. Játszottunk egy vicces játékot, amitől sokat nevettünk. Nagyon jól éreztem magamat. Utána haza hozott a kocsijával, minek a nevét még mindig nem tudom, nem mintha annyira érdekelne, mert akkor már rég utána jártam volna, de nem így történt. Ma nem értem rá, mert kitaláltam egy kifogást, ami először eszembe jutott, az igazság szerint egy kicsi levegőre volt szükségem. Egész héten fiukkal voltam, kellett a változatosság és inkább itthon voltam egyedül a teámmal és a matek könyvemmel. Én hülye matekozok, mikor sokkal jobb dolgot is csinálhatnék. Zomborral mulathatnád az idődet. – szólalt meg az a hang, amit el akartam csitítani, mert mostanában túl sokszor hallottam. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy ha most tanulok rá, nem kell vele foglalkoznom vasárnap. Sajnálatos tény hogy hétfőn tézét írunk belőle és idén ez az utolsó előtti tézénk , még lesz vagy öt jegyem belőle és muszáj jól teljesítenem. Ezért szorgalmas kis diákként viselkedtem, a péntek délutánomat tanulásra szántam, méghozzá a világ leggyűlöltebb tantárgyából a matekból. Aztán legyen eredménye, különben nem állok jót magamért. Vigyázzon magára a tanár, hogy ha nem ad jó jegyet. – vigyorogtam gonosz kis gondolatomra. Vanda, teljesen hülye vagy. – jött az igazán jó válasz a hülyeségemre.

…

-  Halo. – szóltam bele a telefonomba álmosan, mert felkeltett a hangos csengőhangom.

Elaludtam a tanulás közben. Szuper! Így a vasárnapom is rá megy, mert az bíz, hogy most nem kezdek neki újból.

-  Vanda. Szia. Hol vagy?- Bogi hangja ijedtnek, félelemmel telinek tűnik.

-  Épp az ágyamban vagyok. Mi történt? - kérdeztem félve a választól, mert úgy éreztem semmi jót nem fogok hallani.

-  Nem fogod elhinni mi történt. – hatásszünetet tartott. – Zombor apukája autóbalesetet szenvedett és most élet halál között lebeg. Nem biztos, hogy túléli. – fejezte be és várta, hogy megszólaljak, de fogalmam sem volt, hogy mit mondhattam volna. A félelem, mely a hangja miatt uralkodott el rajtam, nem az ő hibája volt. Mielőtt ő bármit is mondhatott volna, már tudtam, hogy semmi jó nem történhetett.

-  Uram Atyám… Zombor, hogy van? – kérdeztem tőle aggódva. Tényleg aggódtam. Még csak alig pár napja volt ilyen jó a viszonyunk, de már nem úgy tekintettem rá, mint egy idegenre, akivel a minden napomat osztom meg vele egy légtérben, az osztályteremben.

-  Nem tud róla senki semmit. Nem találják. Az apja abban a kórházban van, amiben a szüleid is dolgoznak. Ha megtudsz valamit, értesítenél? Mert nekem most mennem kell, csak akartam, hogy tőlem tudd meg először. 

-  Persze, ez természetes. – mondtam neki.

-  Akkor jó, szia. Puszi.

-  Szia. – köszöntem el és kinyomtam a telefonomat.  

Istenem… miért történnek ilyen tragédiák? Mit akarsz ezzel üzenni? Nem értelek. Azzal mit érsz el, hogy a jó emberek meghalnak és a rosszak meg továbbra is köztünk élnek? A jók legalább még több jó tehetnek, de a rosszak meg... Miért kell mindenkinek meghalnia, miért kell mindenkinek baja esnie? Mit csináljunk, hogy ez ne történjen meg. Szegény Zombi, most mit érezhet? Mi lehet vele? Egyáltalán hol van? Tudom, hogy semmi jogom nincs hozzá, de úgy mellette lennék, segíteni neki túlvészelni ezt a veszedelmes tragédiát. 

A sírás kerülgetett… Egyszerűen, ha valami tragédia történik a közelemben, akkor mindig összeroppanok, nagyon nehezen viselem. És most apa sincs itt, mikor jól jönne a közelsége. Ő mindig meg tud nyugtatni. 

Ilyenkor a legnagyobb félelmeim jönnek elő belőlem, amivel egyedül nem tudok megküzdeni, a démonaim kergetőznek velem. És nem tudok sehová sem bújni előlük. A félelmeim birtokolják sokszor minden napjaimat, de hál’ istennek sokszor nem engedek nekik. Ezért sokszor vagyok magamra büszke. 

Az egyik legnagyobb félelmeim közé tartozik a haláltól való félelmem, mármint nem a sajátomé, hanem a családom elveszése: anyukámé, apukámé, testvéreimé, és úgy az összes szerettemé. Mi lesz, ha valami baja esik a családomnak? Mi lesz, ha történik velük valami? Azt nem tudnám elviselni. Túl tudnám élni? Túl tudnám élni a fájdalmat, amit a hiányuk éreztetne velem? Tudnék nélkülük élni? Kötve hiszem… - ettől a ténytől már sírni kezdtem, nem bírtam ellenük mit tenni, birtokba vették az érzelmeim a könnycsatornáimat, az arcom már tiszta nedves volt, a ruhám anyaga alig bírt el a könnyeim áradatával. 

Minden nap eszembe jut, hogy valamelyik szülőmnek vagy testvéremnek, vagy többi családtagomnak baja esik. Ilyenkor nehezen állok a lábamon, és nehezen bírok a könnyeimmel.  De mikor ilyen dolog történik, akkor felerősödik a félelmem és nem tudom elűzni semmivel. De ez normális? - teszem fel magamnak a kérdést. 

Könnyek potyognak a szememből, félek. A sírás hamar eluralkodott felettem és álomba ringatott

…

Mikor felkeltem, hallottam, hogy anyáék már megjöttek, összeszedtem magamat, már amennyire össze tudja szedni magát az ember egy ilyen esemény után. Elindultam ki a szobámból, a földszintre.

Anya és apa susmorgását hallottam a nappaliból. Komoly beszélgetést folytattak. Mikor megláttak abbahagyták és felém indultak.

-  Kicsim. – mondták egyszerre. Gondolom meglátták megviselt arcomat. Nem sikerült eléggé összeszednem magamat. - Zombor apja… - kezdtek bele, a neve hallatára megint könnyek szöktek a szemembe. Apáék rájöttek, hogy már én is tudom.

-  Minden rendben lesz drágám, meg fog gyógyulni. – nyugtatgatott apa, miközben átölelt. – Nézz rám..- utasított. Ránéztem könnyáztatta arccal. - Nyugodj meg édesem, anyádnak és nekem semmi bajunk nem fog esni és egyik rokonodnak sem. – Nyugtatgatott továbbra is.Apa egyből rájött, hogy nem az-az egy bajom van, ami Zombor apjával történt, hanem jóval belsőségesebb dologról van szó. Tudja, hogy ha valami rossz történik a világban, én a világ összes fájdalmát a szívemre veszem, épp ezért sem szoktam túl gyakran tévét nézni. 

-  Túl fogja élni az apja. Erős ember. – simogatta anya is a hajamat. Még sokáig így álltunk egymást ölelve, míg anya meg nem puszilt engem és apát.

-  Bemegyek a korházba, kiderítem, hogy mi van Zombor apjával. Rendben lesztek ti ketten, itthon? – kérdi anya aggodalommal a hangjában. Először rám nézett, nem mutathatok túl jó látványt könnyes szemekkel, aztán apára. - Szerelmem nyugtasd meg, sietek amennyire csak tudok.

-  Én is szeretlek drágám, vedd fel a kabátot is, úgy látom, hogy hóvihar van készülőben. – mondta apa anyának.

-  Vigyázzatok magatokra. Nem tudom, mikor érek vissza. Ne várjatok. – oda jött hozzánk, most már télies időhöz méltóan felöltözve, és apa ajkára egy hosszú nyálas csókot nyom. Most az egyszer nem érdekelt, mert van egyéb bajom is ezen kívül. - Sziasztok. Szeretlek titeket. – búcsúzott el tőlünk.

…

Apával összebújva a meleg takaró alatt a kanapén ültünk és egy régi magyar filmet néztünk, aminek a címe : Fekete macska. Már rengetegszer láttam apával, de mindig jó kedvre derít, mint most is. Még mindig szipogtam, próbáltam magamat megerősíteni testben és lélekben. Nehéz dolgom volt…

 Szeretem a régi magyar filmeket. Olyan varázsuk van. Főleg meleg téli estéken jó nézni, forró csokival a kezünkben, a kandalló mellett, betakarózva. Imádom. De nyáron is jó tud lenni, ha a kinti mozit felállítjuk és kiül az egész család, meghívjuk barátokat, rokonokat, meggyújtjuk a fáklyákat és már kezdődhet is. A hangulat meg elképesztő. Mindig sikert arat nyáron a barátok és a rokonok körében. 

Apa telefonja megcsörrent. Felállt, de előtte engedélyt kért tőlem, hogy magamra hagyhasson egy kicsit. Nem láncolhatom magamhoz egész éjjel, pedig szívesen megtenném. Ezért engedélyt adtam.

A távolból hallottam pár mondatot a beszélgetésből, apa felől. - Igen Eistberger Atillának hívják. (-) Nem-nem ivott, legalább. (-) A rabor eredmények azt mutatják, hogy tiszta volt. (-) Igen Ákos, ezt mond a rendőröknek (-) Nem- nem az. – A többit már nem hallottam, mert be ment a dolgozó szobába. Kivel beszélhetett? 

A filmnek vége lett, apa még sehol sem volt, még mindig azzal az emberrel beszélgethetett.

Inkább nem várakoztam tovább, felindultam fürödni és utána alvást terveztem, mert kimerültem. Ez az esemény elrontotta a következő heteimet. Főleg a mai napomat. Hiába néztünk meg egy jó kis filmet, a gondolataimat a balesetek és a halál foglalta le. 

Apa sem tudott nekem semmi biztatót mondani Zombor apjának az állapotáról. De azt mondta, hogy szerinte túl fogja élni, ha most nem is látjuk még, de túl fogja. Küzdenek érte, még ebben a percben is. Anya is csak egyszer hívott minket, hogy szóljon, ne várjuk meg, mert bent marad segíteni.

…

A szobámban ültem és néztem az ablakot, kint esett a hó. Már vagy három órája neki kezdett és nem hagyja abba. Hogy tud ilyen rossz napon, ilyen gyönyörű lenni a természet? Egyszerűen varázslatos.  Nem hogy annyi becsülete lenne, és ugyan úgy érezné magát, mint mi élő emberek. Mutathatna egy kis tiszteletet, de nem neki most kell ilyen szépnek lennie. Ilyen zagyvaság is csak az én fejemből pattanhatott ki. 

Ha nem történt volna ez ma, ami történt és jól érezném magamat, felpattannék, megszárítanám a hajamat, felvennék egy meleg ruhát és kimennék apával és anyával hógolyózni. Nagyon szeretek velük hócsatát vívni. Mindig olyan mókás, főleg, ha a bátyáim is jelen vannak. Na, az aztán a tökély. Persze olyankor én veszítek, mert ők nem hagynak győzni, mint apáék.  Két tökfej. Most, úgy hiányoznak. Biztos tudnának valami ökörséget mondani, amivel jobbkedvre derítenék a családot és engem. 

Megszólalt a csengő.

- Csöngettek - kiabálok le apának, remélem már nem azt a titokzatos beszélgetést folytatja.  Mindig mindenki elvárja, hogy én nyissak ajtót akkor is, ha én az udvaron vagyok és ők meg a nappaliban az ajtó közelében. Apa állítása szerint ez az én feladatom, ahogy az övé a mosogatás, Csongoré a fűnyírás, Csabáé a kiteregetés és anyáé a többi. Pedig ez távolról sem így volt, mert anya és én csinálunk mindent, néha napján persze megcsinálják azt a pár dolgot, amire anya kéri őket, de csak veszekedés után. Ami nálunk gyakran előfordul, mert anya rendmániás és ez meg is látszik a házon. Minden a helyén van. Az egész házban, csak Csongor és Csaba szobája az, ami nincs rendben, annak a két fiúnak a szobája kész háborúövezet, még anya sem mer belépni a szobába, nem hogy én.

- Nyisd az ajtót kicsim! Tudod a te…

- Tudom. - szakítottam félbe. Még mindig telefonon beszélgetett valakivel, szerintem. – Apa, de én most pucér vagyok. A hajam csurom víz, nem akarhatod, hogy megfázzak. – a pucér része nem volt igaz, de a vizes haj már igen, mert fel voltam már öltözve pizsamába.  A hajamat most kezdtem megszárítani.

– Jól van, akkor majd én nyitom. – válaszolta nagy sóhajjal, mint ha ez lenne a világ legnehezebb feladata. Halottam, hogy elköszönt valakitől a telefonban. 

Visszamentem a szobámba és megszárítottam a hajamat, de hagytam egy kicsi nedvességet rajta, attól puhább marad és hullámos. Gyorsan megtisztítottam tonikkal az arcomat a tükröm előtt, utána hideg vizes ronggyal - amit előkészítettem fürdés után- lemostam és arckrémmel bekentem a nyakamat és a dekoltázsomat egyaránt. Mikor ezzel is végeztem a francia ágyam felé vettem az irányt, ami telis-tele volt mindenféle színes, mintás párnákkal. Az egyik párna alól kihúztam egy takarót, amit le akartam vinni a tv-zéshez, mert úgy döntöttem, hogy még nem tudok aludni, kell valami agyhervasztó sorozat, ami után olyat alszok, mint a putty. Oda mentem az ablakhoz és kinéztem, a hó még mindig szakadt. A feljárónkon észrevettem egy kocsit, fekete …Na, ne, ez az ő kocsija. Az ő rendszáma. – Nagy meglepetések között kopogtak az ajtómon.