Nem hittem volna... by Jane < 10. fejezet

10.

Váratlan Fordulat- II.

Sziasztok Drágaságaim :D Sajnálom, hogy csak most hoztam a következő fejezeteket, de annyira el voltam havazva, pedig készültem, hogy mikulásra hozom a következőt, de össze jöttek a dolgok, aztán terveztem karácsonyra, de az sem jött össze, SAJNOS. De újévre már sikerült, nagy nehezen :D Nem ígérem, hogy mostantól minden héten jönni fognak, mert úgy sem fog össze jönni a dolog, mivel itt van az érettségi, a nyelvvizsga és maga az élet is, ami váratlan megpróbáltatásokkal szembesít minket minden nap. DE! Igyekszem. Minden tőlem telhetőt megteszek. 

Egyébként Boldog új évet :D Ki milyen fogadalmakat tett? Én mint minden évben megfogadtam, hogy leszokok a csomó rossz tulajdonságomról/ szokásomról, de mint minden esztendőben most sem fog össze jönni, fő a pozitív hozzá állás! :D Ja és még itt van, hogy még többet mozogjak és hogy még többet tanuljak és a többi, és a többi zagyvaság ;)

A zene melyet belinkeltem valószínűleg nem fog tetszeni sokatoknak, mivel kevés ember szereti a komoly zenéket, én a kevesek egyike vagyok. Most kiröhöghettek, de ezek az igazi zenék :D Mielőtt most azt hinnétek, hogy egy régi módi, ügyefogyi csaj vagyok, ki kell hogy oktassalak titeket, mert nem így van. Igazából a metál és a repp kivételével minden zenei stílust szeretek. Rock, azt egyenesen imádom. Pop minden képpen a régiek, de a mostaniaktól sincs ellenvetésem, mivel nagyon jók tudnak még mostanában is sikerülni. Főleg azokat a zenéket szeretem, amik megmozgatnak bennem valamit, kicsikarnak belőlem bármilyen érzelmet :D Azok a legjobbak, gondolom ezt mindenki így gondolja. 

Hogy ha van bármilyen zenétek, amit fontosnak találtok, hogy meghallgassak kérlek titeket, hogy írjátok meg nekem kommentben, így legalább mások is láthatják. :) 

Hú, jó sokat beszéltem nektek, sajnálom :D 

XoXo Jane

u.i: Jó olvasást :)

ZENE, mely illik a részhez

2015. Január 30. (Péntek)

A szívem már a fejemben dobogott, minden megszűnt létezni számomra, csak az ajtóra koncentráltam, amelyen egy személy betoppanását vártam. - Legalábbis úgy véltem, hogy hozzám jött. - Mint egy szobor úgy álltam nézve az ajtót. Nem tudom, hogy miért reagált így a testem erre a szituációra, de gyanítom, hogy a félelem lett úrá a testemen. Mint mikor a filmekben a szereplők lemerevedve várják a beléjük ütköző kocsit, pedig simán lenne lehetőségük a menekülésre vagy, mikor járkálsz sötétben a parkban és valami zajt hallva lemerevedsz és dobogó szívvel figyelsz a hangokra, ahelyett hogy inkább menekülésre fognád, mert nem tudhatjuk biztosan, hogy nem fenyeget-e veszély. Lehet csak képzeled az egészet vagy, tényleg van ott valami. Velem minden napos az ilyen, de ahelyett, hogy elfutnék szembenézek vele, olykor a hang felé is indulok, tudom bolond vagyok, de ilyenkor adrenalinnal telek meg és bátor leszek, erősnek érzem magamat tőle. Ez jó érzés, mármint az, hogy erős vagyok, legyőzhetetlen. Pedig ez nincs így, de abban a percben igen is úgy érzem magamat, mint aki bármire képes. Most is ez volt velem, csak hogy adrenalin helyett félelmet éreztem inkább, féltem hogy nem bírok majd megbirkózni a helyzettel és a helyett hogy támaszt nyújtanék Z-nek, ő neki kell majd megvigasztalnia. Utálom, hogy sokszor olyan törékeny tudok lenni. Nem szeretem, hogy ha nem vagyok ura az érzéseimnek, a tetteimnek. Megalázónak érzem, hogy ha idegenek, vagyis ha családom kívül mások látnak összetörve, kikészülve. A suliban általában a legjobb oldalamat mutatom (ez azért nem mindig jön össze) akkor is hogy ha nem vagyok a legjobb formában, nem vagyok megjátszós, egyáltalán nem, azért nem vagyok valami jó színész, csak nekik (osztálytársaimnak) nem kell tudniuk róla, hogy épp mi van velem vagy,  hogy miket csinálok otthon, elég, hogyha azok tudják akikben száz százalékig megbízom, nem szeretem kiteregetni a szennyeseimet. Azok magánügyek. Persze azért én nekem is van párszor olyan napom, hogy az érzéseimet nem tudom elrejteni, ezt mindenki észre is szokta venni (tombolok, őrjöngök), de nagy részben boldogságot mutatok a nagy világnak. Mindig boldognak látszom, legtöbbször az is vagyok. De mindenkinek vannak családi drámái, vagy épp sötét pontjai az életében amikor nem akar élni, aztán rájön, hogy mekkora hülye és megint jobban lesz. Általában nem is tudnak arról, hogy ha velem valami probléma van, ellenben a más egyénekkel az osztályomban, akik mind apró-cseprő problémájukat megosztják velünk. Ennek mindig mindenki örül… Főként én.

 Ez a pár pillanat a kopogás előtt olyan volt mint ha órák teltek volna el, pedig csak percek kérdése választott el attól, hogy valaki meglátogasson a szobámban.

-     Ki az?- kérdeztem, a választ magamtól is tudtam, csak, hogy a kérdés automatikusan jött.  . - Én vagyok az drágám. Fel vagy öltözve?- kérdezte apa.

A szívem még vadul zakatolt, már nem tudtam érvényesülni a kinti világgal, de az-az érzés ami a gyomromon kívül még máshová is letelepedett, a testemben nem akart eliszkolni. A fogságába estem. 

-   Igen. – válaszoltam késve, mert nehezemre esett kimondani ezt a négybetűs szót, nem tudom miért, talán azért mert tudtam, hogy ha kimondom, akkor már nem lehetne időt nyernem a következő események felkészülésére. De végül nagy nehezen csak kimondtam.

-   Oké. Őőőő… hááát ……jött hozzád valaki. – apa hangjából bizonytalanság hallatszott. Mintha nem tudná, beengedje-e. Jó lenne ha nem tenné, de tudom, hogy erre nem sok esélyem van.

-    Igen és ki?- mondtam meglepődöttséget játszva.

És ebben a pillanatban, apa mögött lépett be Zombor, zilált külsővel.  A megviselt külső mögött ott lapult a bizonytalanság, a félelem, a bánat, a magány és még valami más is. Ettől összeszorult a szívem. Mit tudhatnék én egymagam tenni érte? Mit tegyek? Mit mondjak neki?

Nagyokat lélegeztem, mielőtt még szemeimből a könnyek kibuggyanhattak volna. Próbáltam erőt venni magamon, nehogy már én sírjak mikor nem is az én apámmal történt rossz. Szánalmas vagyok, legalább is úgy éreztem magamat éppen.

Szegénykém, nagyon ramatyul néz ki. Hogy derítsem fel?

-     Szia … Zombor. – mondom neki szépen lassan. A félelmemet vagy kitudja mimet, most gyomorgörcs vette át.

Meg sem szólalt csak néz engem, a szemei a kisgyermekéhez hasonlítottak, akik valami rossz dolgon mentek keresztül, mint most Zombor is. A szívem most már darabokra szakadt ilyen helyzetbe látván őt. Apa ezt a fullasztó pillanatot, istennek hála megzavarta.

-  Hát fiatalok, akkor kettesben hagylak benneteket. – mosolygott egyet még rám, erőt adva nekem a továbbiakban, én is magamra erőltettem egy gyenge kis mosolyt, mert másra nem igazán futotta ebben a helyzetbe, és apa távozott, maga után csukta az ajtót, amin keresztül még beáramlott a tv hangja. Becsukva a szobámra rátelepedett a síri csend, ami még fullasztóbbá és nyomasztóbbá tette a helyzetet.

Miután apa kiment fogalmam sem volt, hogy mit is tehetnék ezért a srácért, de azt tudtam, hogy ez a felállás nagyon nem tetszik nekem, ezért valamit szólnom kellett.

-   Hogy vagy? – őszintén érdeklőttem a hogyléte felől. – Hogy-hogy hozzám jöttél Zombor? Tudok valamiben segíteni?  – érdeklőttem. Lesütötte a szemét, szavaimra. Töprengett, mit is mondhatna nekem, szerintem még ő maga sem tudja, hogy mit is keres ő itt igazából.

Egyszer csak megmozdult, előre lépve két métert oda, ahol én is álltam, pont velem szembe és a szemeimbe nézz, fürkészi őket, mintha olvasni akarna belőlük. Ha ő nem is tud az enyéimben – amit kétlek. – én tudok az övéiben, a fájdalom mellett a legjobban a félelem látszott bennük. Mitől félhet? Jól van tudom, hogy mitől, de azon belül mitől. Pontosan

mitől. Lehet ez hülyén hangzik. De szerintem van értelme. Az emberek félelmei mögött nagyobb dolgok rejlenek, mint azt gondolná az ember.

Zombor megfogta a kezeivel az enyéimet, simogatta, cirógatta, e közben végig hagytam neki. Végig nézte a szemeimet, sőt bámulta, egy pillanatra sem vette le róluk a szemeit. Mit láthatott bennük? Mit érezhet e pillanatban is?

Egyszer csak megmozdult a szája, de hang nem jött ki rajta, még nem láttam soha sem ilyen gyengének. Megint megpróbálkozott, de megint csak kudarcot vallott.

-   Nem akarok egyedül lenni. Itt maradhatok ma éjjel? –  kérdezte szépen lassan tagolva a szavakat. Erre csak nem is számítottam. Megértem, hogy most össze van zuhanva, nagyon rosszul néz ki, milyen ember lennék, hogy ha azt mondanám neki, hogy menjen innen, mikor ilyen helyzetben van? Szemét köcsög? Hmm.. elvégre „barátok” vagyunk. De az, hogy most nálam keresi a vigaszt… miért? …  jó, jóban vagyunk mostanság, de régebben nem voltunk. Még alig ismerjük egymást. Nincs olyan barátja, akivel ilyenkor lenni tudd, Miért hozzám jött? – kérdeztem meg a saját tudatomat,de a választ sajnos ő sem tudta.

A válaszon gondolkodva vettem észre, hogy a pizsoma amit viselek alig takart valamit, ezért az ágyon heverő plédet magamra borítottam. Mint ha észre sem vette volna az előbb történteket, válaszolt a fel nem tett kérdésemre.

-  Te vagy az egyetlen akivel őszinte lehetek és akivel most leginkább szeretnék lenni. Nem akarok egyedül lenni, most nem. – vallott szint. Megszeppenve bámultam arra a srácra akit régen soha sem bírtam elviselni – Vajon tényleg nem bírtam? – jött elő csak úgy ez a kérdés, amin majd máskor jobban elgondolkodhatom, csak most épp nem ez a megfelelő pillanat a saját érzéseimen való töprengésre

A szívem meglágyult az őszinte vallomása hallatán.

-  Hát nem vártam ezt az őszinte kitárulkozásodat. – hű voltam magamhoz ezzel a megnyilvánulásommal. Bevált, mert egy féloldalas mosolyt csaltam az arcára. - De ha már itt vagy kerülj beljebb. –és mutattam az ágyam felé ahová leülhet. Gyors oda mentem és lesöpörtem a rengeteg különféle párnámat az ágyról.  Zombor oda jött és ahelyett, hogy leült volna szépen lassan elterült az ágy jobb oldalára.

-  Helyezd kényelembe magad!- mondtam neki , szemeimet forgatva közben. Tudom, hogy kedvesebbnek kellene lennem, a körülmények miatt, de akkor is ez a mostani nagy barátságunk összezavar és most ez is.

-     Megtettem. – válaszolta nagyon fáradt, magányos arccal. Szegénykém…

-     Látom. – és letelepedtem az ágy baloldali szélére ülve.

-     Nem harapok. – morogta a bajsza alatt.

-     Tudom. - és kicsit közelebb ülötem hozzá.

-     Kérlek feküdj le mellém. – kérlelt engem, én meg akaratomon kívül engedelmeskedem. Pedig nem akartam.

Most mind ketten a csillagokkal borított plafonomat néztük ( nem tudom, hogy Zombor épp min gondolkodhatott, de ezzel most pillanatnyilag nem is foglalkoztam, ha akar mondani valamit majd oda figyelek, de addig..) Ezeket a csillagokat 4 éve raktam fel ragaccsal, imádom hogy esténként világítanak. Mivel télen nem ajánlatos kint a csillagokat nézegetni a földön elterülve 5 percnél tovább (egyéb okok miatt), ezért bent is csodálhatom eme évszakban ezt a csodálatos dolgot. Tudom, hogy ez nem ugyan az, de most ilyenkor ez is megteszi. Direkt úgy rendeztem el őket, hogy a csillagképek kivehetőek legyenek belőle. Nyáron inkább a kinti szépségeket csodálom apával, vagy egyedül, vagy azzal aki csatlakozni szeretne hozzám. Volt olyan is mikor Kirával kint hasizmoztunk miközben egy másik szivacson Csenge elaludt. Csenge bármilyen pózban bármikor képes elaludni, annyit nevetünk rajta Kirával. – ezen az emléken elmosolyodtam, de mosolyomat gyorsan visszafojtottam, mert eszembe jutott, hogy nem szép dolog ilyen események közben ilyen jól érezni magamat. Ez a felismerés gyorsan elvette a kedvemet és megint rosszul kezdtem magamat érezni.

-     Tudod…. –  Szólalt meg úgy 10 perc után Zombor. Nagy levegőt vett és kifújta, a plafonról a szemét továbbra sem vette le. – Nem volt mindig ilyen. Régebben jókat mulattunk, amikor anya még élt. – megállt egy percre, ez idő alatt sikerült rájönnöm, hogy az apjáról beszél. Brávó Vanda nagyon okos vagy. Megint vett egy nagy levegőt. -  Állandóan együtt lementünk a tengerpartra nyáron, mindig ugyan abban az időpontban. Soha nem hagyta ki semmilyen tárgyalás vagy fontos ügyfél miatt. – megint csak szünetet tartott. nagyon nehéz lehet erről nekem beszélnie. Vajon mesélt már másnak is erről? Vagy csak nekem?  – Nagyon boldogok voltunk mi hárman. Anya, apa és én. Imádtam azokat a nyarakat. De nem tartottak túl sokáig. Anya halála után- nyel egyet- már nem mentünk el sehová együtt, a munkájának élt. - arcizmai megfeszültek, ha nem ismerném azt mondanám, hogy a könnyeivel küszködik.  - Semmi más nem érdekelte. Még én sem. – mikor ezeket a szavakat kimondta a kezem gépiesen megfogta az ő kezeit és közelebb húzódtam. Nem tudom, hogy miért reagáltam így, de továbbra is kitartottam a mozdulatom mellett és nem mozdultam el mellőle.

 Az arcát bámultam, mikor észrevette, hogy milyen közel vagyok hozzá. Egy másodpercre rám nézett aztán vissza a plafonra.  Nem húzódott el, nem vette le a kezem az övéről, csak folytatta. – Mindig azt mondta józanul, hogy csak nyűg vagyok neki, máskor amikor be volt rúgva és ez nem fordult elő túl gyakran, inkább csak a születésnapomon és anya halálának napján, mindig azt mondta, hogy elvettem tőle a kettő legfontosabb dolgot az életéből. – most elhallgatott. Végül megint folytatta. – Soha sem mondta el nekem, hogy mi az a kettő, de következtettem rá, hogy az egyik az anyám halála. Szerinte én vagyok a hibás. – egy könnycsepp legördült az arcán és lecsöppent az ágyamra.

Lelkiszemeim előtt ott sírt a kicsi Zombor, akivel az apja nem foglalkozott és őt hibáztatta olyanokért, amit egy józan ember  nem tenne. Szegénykém.

Nagy erő kellett hozzá, hogy ne fakadjak sírva mellette, őt nézve. Ezért dicséret jár nekem, saját magamtól.

Most egy hosszú csönd következett. Nem nyaggattam semmiféle hegyibeszéddel, nem is merek az apjáról vagy róla (most még) ítélkezni, vagy véleményt nyílvánítani.

Végig gondoltam amit nekem mondott. Szöget ütött a fejemben egy mondat, amit az anyáról mondott, hogy az apja szerint ő a hibás. Jaj Vanda fogd be.. nem úgy volt, hogy csöndben hallgatsz?

-     Miért okol téged anyád haláláért? – bukott ki belőlem. Úgy utálom a kíváncsi természetemet és azt, hogy a számon nem tudom megfékezni, szinte önnáló életet él, sokszor a testemmel egyetemben.

Most egyenesen a szemembe nézett és megköszörülte a torkát.

-     8 éves voltam mikor még Sopronban éltünk. Anyával télen gyakran jártunk le korcsolyázni a főtérre. Imádta a telet és a korcsolyázást, a karácsonyt. Életre való nő volt. Ő volt a leggyönyörűbb nő akit valaha láttam. Nem tudott a bőrében maradni mindig pörgött és én is vele együtt. – olyan jó volt nézni, hogy így beszélt az anyukájáról, biztos nagyon hiányzik neki. - Amikor kiderült, hogy rákja van apa egy időre szüneteltette a munkáját és anyával volt otthon. Én akkoriban rengeteget voltam egyedül, mert nem lehettem anya közelében, nehogy elkapjon valami fertőzést. Egyszer anya nagyon akarta, hogy vele legyek, megküzdött apával, de apa nem engedett. Nem sokra rá megkérdeztem tőle, hogy mikor megyünk el korcsolyázni, ő tolószékben ülve megfogta az arcomat  és azt mondta:  ,,Nem sokára édesem.”  Apa meghallotta amiről beszélgettünk és rögtön le is cseszett, hogy ebben az évben biztos nem, és óva intett, hogy hagyjam pihenni anyámat. De egy nap, mikor apának el kellett intéznie pár egészségügyi ügyet a korházban, anya megjelent a szobámban, tolószék nélkül. Nem ijedtem meg, mert kunkori vigyor volt az arcán, pont olyan, mikor turpisságokat terveltünk ki apa ellen, ez nagyon felcsigázott engem.  Azt mondta öltözzek fel melegen és  siessek mert csak 2 óránk van. Megfenyegette a nővért, aki vigyázott rá, hogy ne merjen minket megállítani vagy elrontani a mi kis bulinkat, mert akkor repülhet az állásából. Persze nem gondolta komolyan, de ezt a nővér nem tudta. Beszálltunk a kocsiba és elhajtottunk a főtérre.  Sietve felvettem a korcsolyámat és korcsolyáztam anyának. - elmosolyodott, biztos ez egy nagyon fontos emlék számára. -  Ő csak ült ott a padokon és figyelt engem, mikor estem nagyokat kacagott rajtam. Élvezte a műsort! Az idő elszaladt és nem vettük észre. Anya mikor megpillantotta az órát sápadtabb lett, mint volt. Mondta, hogy gyorsan vegyem le a korcsolyát és segítsek neki felállni, mert nem ment neki egyedül. Ekkor egyszer csak elvesztette az egyensúlyát és lezuhant a földre. Segítséget hívtam. Nagyon megvoltam rémülve, mert a nevének a szólítására nem reagált. Bevitték a mentősök a korházba. Láttam mikor hordágyon elviszik, egy pillanatra kinyitotta a szemeit és a mai napig úgy emlékszem rá, hogy a szemei ragyogtak, boldogok voltak. Végig kint vártam, hogy kapjak valami hírt felőle. Ekkor megérkezett az apám, meglátott, de csak elment mellettem. Vitatkozott az orvosokkal. Míg nem kijött egy nővér aki elmondta, hogy belázasodott és rosszabb állapotba került mint volt. A halála előtti hét rosszabb volt, mint az-az előtti egy év. Nem tudtam semmit anyám felől, anyukám anyuja, a mamám csak sírt és sírt, a papám meg csak rajzolgatott, kérte, hogy segítsek neki, de én nem tettem meg. Inkább felmentem a szobámba imádkozni úgy, ahogy az anyám tanította nekem. De nem vált be. Anyukám kiskóri szobájában imádkozva nem tudtam, hogy pár nap múlva soha többet nem fogom látni az anyámat. Tudom, hogy én voltam a hibás, az apám is ezt hajtogatta, hajtogatja.  Én miattam ment ki a hidegre és én miattam lázasodott be. Én miattam nincs életben. Én miattam magányos az apám. Én mmiattam…

- Elég!!- állítottam le a további saját maga okolását. - Elég ebből. Ne mondj  ilyeneket. Nem te tehetsz róla, te csak egy védtelen kisfiú voltál, aki az anyjával akart lenni. És az anyukád is veled. Kettesben. Csak ti ketten. Ahogy mindig is. Azt akarta, hogy ne az legyen az utolsó emléked róla, hogy a tolószékben ülve néz ki az ablakon és figyeli a kint történő eseményeket. Azt akarta, hogy úgy emlékezz rá aki feltétel nélkül szeretett, egy erős asszonyra gondolj vissza, aki mindent megtett a fia boldogságáért. Nem arra, hogy összetörve egy tolószékhez láncolva gyászolja a jövőbeli életet,ami neki nem adathatott  meg. Veled. Amiben nem vagytok együtt. A másik meg, hogy nem tudhatod, hogy mi játszódik le vagy játszódott le az apukád  agyában,de azok alapján amiket mondtál és tett ellened nem vagyok jó véleménnyel róla. És nem hiszem hogy neked kellene az ő véleményével foglalkoznod. –vettem egy nagy levegőt és fojtattam. - Megéretted? – csak döbbenten feküdt és nézettrám. Egy kicsit én is meglepődtem magamon,  és a hirtelen kirohanásomon.

-  Megértettem. – és egy olyan békesség terült szét az arcán amit még nem láttam senkin ezen a bolygón. Mi lehetett ez? Mire gondolhatott éppen? Csak nézett engem. Mikor feleszmélt , hogy engem bámul elfordította a fejét és az ablak felé bámult tovább. 

-  Egyébként hogy van apukád? – megint csak kíváncsiskodtam. Rossz szokásom.

-  Még nem mentem be hozzá.. egyszerűen nem vagyok képes rá. Még nem. De apukád tájékoztatott, hogy stabilizálták az állapotát, de nem kellett sok hozzá, hogy másképp végződjön a dolog. - válaszolta.

-  És .. ? – kérdezni akartam még valamit, de Zombor az ajkaimra tette mutató újját, ezzel csendre intve engem.

-   Lehetne, hogy egy kicsit csak egymás mellett feküdjünk és pihenjünk? – szakított félbe. A hangját fáradság uralta.

-   Ha ezt szeretnéd. – adtam válaszul.

…

2015. Január 32. (Szombat)

Mikor felébredtem már reggel 9 volt. Jéghideg volt a szobámban, mikor megfordultam, hűlt helye volt Zombornak. Lehet, hogy csak álmodtam? Nem is volt itt? De ezt a kétségemet apa elhesegette!

-  Mikor ment el este a barátod?- kérdezte, mikor kávét nyomott a kezembe.

-  Nem tudom. - adtam válaszul.

-  Kedves srácnak látom. De vigyázz a szívedre kicsikém. Na.., miután megittad anyád vár lent egy kis reggelivel. Oké?

-  Oké. - mosolyogtam rá. -  Köszönöm apa. – köszöntem a kedves gesztust, mivel hozott nekem ágyba kávét.

-  Szívesen. - mosolygott vissza rám és puszit nyomott a homlokomra.

Bementem a konyhába, ahol épp anya tevékenykedett.

-       Mi van azzal a fiúval? Mostanában nagyon furcsán viselkedik. Van valami köztetek? – fogadott anya ezekkel a kérdésekkel. Nem mondhatta volna inkább azt, hogy-hogy vagy kicsim? Jót aludtál? Hogy van Zombor? Hogy viseli azt a szőrnyű helyzetet?  Nem pedig ilyen lehetetlen kérdésekkel traktál engemet.

-   Nem dehogyis. Dehogy. Honnét veszed ezt?

-   Nem tudom. – motyogta halkan, mintha valamit elhallgatna előlem valamit. – De azért vigyázz vele. Vigyázz a szívedre, kicsim. – mintha ezt, hallottam volna már valahol… - Ne hagyd, hogy bárki összetörjön. Ne hagyd, hogy bántson téged, ne hagyd, hogy bántsanak, legyél te az okosabb. – nyomott egy puszit a homlokomra és kiindult ,de megállítottam.

-  Hogy értetted ezt?

-  Vegyük úgy, hogy ismerem a fajtáját- és elnyomott egy mosolyt felém. Kiment és maga után csukta az ajtóját. Én meg ott ragadtam egy magam, a gondolataimmal. Próbáltam megfejteni, ami az elmúlt 24 órában történt velem. 

…

2015. Február 1. (Vasárnap)

Tegnapot és a mai napot is matek tanulással töltöttem mivel hétfőn nagy támazárót írunk belőle, legalább ez leköti a gondolataimat és nem folyton Zomborra gondolok. Azóta sem keresett, ez rosszul esett, legalább írhatott volna nekem valami féle üzenetet, csak hogy tudjam minden rendben van vele. Mellette akartam lenni. Még soha sem akartam valakivel ennyire lenni, persze csak támogatás képpen. Azt akarom, hogy szűksége legyen rám. Nem tudom, hogy miért vannak ilyen céjaim. Pénteki nap folyamán közelebb kerültem hozzá, igazából ő az első srác, akivel érzelmileg ennyire közel kerültem. Ez a felismerés egyszerre volt ijesztő, lelkesítő és boldogító. Megijeszt az a tudat, hogy ennyire közel kerültem egy fiúhoz. Ez vajon miért lehet? Mitől félek? Talán az a sok óvaintés a szüleimtől és a barátaimtól fiúkkal kapcsolatban arra sarkalt engem mindig, hogy egy lépés távolságot tartsak. Soha sem engedtem be a hímneműeket a személyes szférámba, de ezen nem is akartam változtatni, ezidáig. Nem most sem akarok változtatni! Csak pillanatnyi megingás. Én még túl fiatal vagyok ehhez. Én úgy érzem. – Vanda ne nevettesd már ki magadat, hamarosan 19 éves leszel és még semmilyen kapcsolatba nem kerűltél az ellenkező nemeddel. –Csitt. Csititottam az okoskodó énemet. Bár igaza van egyet s másban, de akkor sem fogok rá hallgatni. Nem hagyom, hogy az újfajta érzéseim a felszínre kerüljenek, jó nem származhatna belőle.

Egy órával később már tényleg nem bírtam úralkodni magamon, állandóan a telefonomat lestem. Nem bírtam magammal, ezért dobtam egy sms-t Zombornak.

Szépen vagyunk, el sem köszöntél és még nem is jeleztél a hogylétedről ?

Bocs nem akartalak zavarni, nem fordul elő többet. Békén hagylak most már. És amúgy meg meg vagyok.

Miről beszélsz? Mi bajod van?

Semmi.

Attól még, hogy ez történt veled, ne rajtam verd le a feszültségedet és a haragodat.

Nem jött a válasz. Mi baja lehet? Miért nem ír vissza. Mi történhetet, hogy most ilyeneket ír nekem? Ajjj, most legszívesebben megfojtanám, ő miatta nem bírok koncentrálni a matek dolgozatomra, amit mellesleg ő is ír, persze, ha bejön egyáltalán a suliba.