Nem hittem volna... by Jane < 11.fejezet

11. 

Lerázás 

Sziasztok Drágaságaim  :) 

Ilyen gyorsan fel tudtam rakni a következőt is, valószínűleg az ez utánira már várnotok kell, de mint az összes író társam is mondani szokta ,, igyekszünk", igyekszek :D 

A zenéket, amiket linkelgettem, egy örök klasszikusok, amit hál istennek sok fiatal is szeret ;)

XoXo Jane 

u.i: Jó olvasást :D 

2015. Február 2. (Hétfő)

Matek tz után egy forró teára vágytam, úgy jöttem ki a teremből, hogy már tudtam az eredményt, igazából nyilvánvaló volt, hogy nem fogom megszerezni a kettesnél jobbat. Azt gondoltam még doga előtt, hogy kemény tanulással és egy kis szerencsével majd csak lesz valami, de nem így lett. Ilyenkor jövök rá, hogy felesleges még csak az időt is ráfordítanom, mert eredménye… az nem lesz.   

-   Vanda? Neked milyen lett a TZ-éd? – szakított ki Virág a kicsit sem érdekes gondolataimból. - Én bizakodó vagyok a jobb jegyet illetően és tudom, hogy a kettes meg lesz. – vigyorgott rám.

-   Olyan hülye vagy. – nevettem el magamat, a markáns kis megjegyzéséért. Annak örülök, hogy nem csak én vagyok egyedül aki nem érti a matekot. 

-   Nem jobban mint te. Nem megyünk el kávézni suli után? – váltott témát. - Mivel, most nincs itt Bogi úgy gondoltam elmehetnénk, úgysem tudná meg. – kérdőn néztem rá, mert nem értem, hogy miért lenne baj az Boginak, hogy ha elmennék vele kávézni vagy teázni. Máskor is voltuk együtt valahol. Nem értem.

-   Miről beszélsz? Bogi nem féltékeny típus. Miért ne tetszene neki? – kérdeztem kíváncsian. 

-   Mindegy… Ú, jut eszembe, mégsem érek rá. – habozott. - Ööö rájöttem, hogy már más programom van Katival. Bocsi..- mentegetőzött miközben hátra felé hátrált, aztán Kati mellé lépett, megfogta a kezét és a folyóson keresztül végig  húzta őt, közben súgott valamit a fülébe.

Ennek meg mi baja van? Nem értem. Boginak miért lenne baj, hogy ha együtt ebédelnénk, vagy teáznánk? Valamit tudnak, amit én nem tudok? Utálom, hogy ha titkolóznak előttem az emberek. Mint ha kivonnának engem a világukból.

 Boginak írok egy üzenetet, hogy megtudjam hogy van, mert lebetegedett, legalább is ezt mondta, lehet csak nem akart suliba jönni. Akkor miért nem mondta el? Én nem mondtam volna el senkinek.

Szia! Te nagy beteg. Hogy vagy? Elkaptad a lustáknak a korságát? :D

10 perc elteltével sem jött válasz. Bár Bogi sem abba a lány típusba sorolható, aki képes mindig töltve tartani a telefonját vagy épp aki mindig maga mellett tartja készülékét, nehogy észre ne vegye, hogy ha keresik. Én az utóbbi tábort képviselem, sokszor kapok is érte.

…

-   Vanda? – állít meg Mariann, a pszchiológusa a sulinak, aki egyben filozófia és latin tanár is.

-   Áldást békességet. – köszöntem.

-   Áldást. - viszonozta köszönésemet. - Lenne egy nagyon nagy kérésem, ha nem baj? 

-   ÖÖö. – kezdtem bele bizonytalanul, mert nem tudtam, hogy mit is kellene elvállalnom. - Nem, dehogy, mondja csak. – mosolyogtam rá.

-   Zombor nem jött ma suliba és arra gondoltam, hogy elvihetnéd neki a házit. Tudom, hogy ez nagy kérés, de nem tudom, hogy kit kérhetnék még meg. Túlzottan nincs … - akadt meg a mondata közben, amit félbe is hagyott. – Na szóval segítenél? Neked biztos örülne és legalább beszélgethetnétek. Amik most történtek vele, nagyon megviselhették és.. – könyörgött, de további szóáradatát félbeszakítottam.

-   Mariann tanárnő, én nem értem miért pont engem választott erre a feladatra. Nem vagyok megfelelő rá, nem is vagyunk annyira jóban. És amúgy sem tudom, hogy hol lakik. –érveltem.

-   Vanda, ha el lehetne mondanom amiket tudok elmondanám, de nem lehet és a lakcímét megadnám természetesen. – annyira könyörgően, esdeklően nézett rám, hogy a szívem azt súgta tedd meg. Segítsél! Én és a segítőkészségem. Menjenek a fenébe.

-   Hát jól van, megteszem. - egyeztem bele.

-   Ez fantasztikus. – mosolyodott el miközben összecsapta tenyereit.

 

…

Nem értem, hogy miért egyeztem bele abba, hogy Zombornak elvigyem a leckét. Azt sem értem, hogy miért pont engem fogott ki a tanárnő és, hogy miért jár Marianna tanárnőhöz Zombor. Pszchiológushoz jár? Talán azért amit elmesélt nekem a családjáról, az anyjáról meg az apjáról? Szegénykém.. megint csak elszorult a szívem attól, hogy eszembe jutott Zombor, mikor ott állt az ajtóm küszöbénél  megtörve. Meg amiket mondott nekem. Magát hibáztatta olyanért, amiért nem ő a felelős. Jól van ellenkező esetben én is ezt tenném, ebben biztos vagyok. De akkor is ez az igazság, nem ő tehet róla, hogy meghalt az anyja. Neki fel kell fognia, hogy nem tehetett semmit ez ellen, hogy nem ő ezért a felelős. Persze ez nem fog egy könnyen megtörténni, hogy minden adandó alkalommal valaki fejére olvassa, hogy ő a hibás, főleg, hogy ha az-az illető az apja. Hogy mondhat ilyet egyáltalán egy apa a gyerekének? Még kicsi gyerek volt. Miért hibáztatja? Pillanatnyilag nem akarnám megismerni azt a személyt.  Úgy sajnálom Zombort, hogy ilyen dolgok gyötrik őt, és ilyenkor még jobban előtörnek az önítéletes szarságok.

  Megértem, hogy szűksége volt  akkor valakire, nem tudom, hogy én tudtam-e rajta segíteni, de remélem nem voltam haszontalan a számára. 

Kíváncsi természetem ma sem adott alább. Nem mintha az én dolgom lenne, mert ami az elmúlt 2 hétben történt az nem azt jelenti, hogy már is öribarik vagyunk. Alig ismerjük egymást. Mit mondhatott Zombor a tanárnőnek, amiről arra következtethetett, hogy rám van szüksége? Nagyon kíváncsi vagyok. Nem igazán hiszem, hogy Zombor barátként tekint rám, főleg a tegnapi üzenete után, ahol gyakorlatilag bunkón lerázott. Én meg most arra készülök, hogy elvigyem neki a házit és ,  hogy beszélgessek vele? Ez abszurd. Tök gáz lesz.

Mikor a taxiállomásra értem, rögtön beszálltam egybe, hogy elvigyen a tanarnő által megadott címre.

-   Jó napot. – köszöntem a taxisnak.

-   Jó napot. – köszönt vissza nekem rezzenéstelen arccal. – Merre lesz a fuvar? – kérdezte tőlem.

Kiveszem a táskámból a cetlit, amire a tanárnő felírta, hogy hol lakik.

-   Rózsadomb, Vérhalom utca 11. – olvastam fel a papíron látottakat.

-   Hmm. - mit hümözz ez itt nekem? Fura, hogy Pestiként mennyi helyre még nem jutottam el. Még ebben a körzetben sem voltam, kíváncsi vagyok, hogy milyen hely is ez. Tudom, hogy gyönyörű, mert  képeken és a távolból is látni, de szabad szemmel még nem láttam.  – Maximum 1 óra mire odaérünk ilyen időben. Ne aggódjon, sietni fogok amennyire lehet.

-   Köszönöm. – mosolyogtam rá, mert végre emberibben bánt velem, mint az elmúlt 5 percben, mióta a kocsiban ülök. Visszamosolygott rám, ez már haladás.

Elindultunk és írtam anyának gyors egy üzenetet, hogy későn érek haza és ne aggódjon.

Szia Anya! Később érek haza, mert egy barátom  megbetegedett és engem kértek meg arra az iskolában, hogy elvigyem neki a leckét,Remélem nem gond.

Rendben, Drágám. Én is később érek haza. Tudnál valami vacsorát készíteni nekem és apádnak? Valószínűleg vele megyek haza.

Persze. Valamit összedobok. Szeretlek

Én is szeretlek. Vigyázz magadra.

Megpróbálok.

A taxival most keltünk át a Margit hídon. Szerintem könnyebb lett volna Lánchídon megközelíteni, de hát ő tudja. 

Rengeteg kocsi van. Így sohasem érünk oda. Miért vállaltam el? Magam sem tudom.

Olyan fáradt vagyok. Ulman Ajád Református Gimnázium leszívja az agyamat. Csodálom, hogy még tudok gondolkozni. Ááá, már csak 3 hónap és ennek is vége. Jól van az érettségivel együtt 5, de ha azt nem vesszük figyelembe, elvégre már addigra nem járunk suliba, akkor 3. Ez nyugtat meg egyedül.

…

-   Kisasszony? Kisasszony? Kisasszony! – riadok föl az álmomból, nem is emlékszem mikor aludhattam el, és arra sem álmodtam-e egyáltalán. – Mindjárt oda érünk.

-   Óóó. Hányóra? – kérdeztem tőle.

-   Fél 5. – húú, jól elaludtam. Valahogy jobban érzem magamat. Kipihentnek. – Hogy lesz most? Várjak magára? Vagy elmehetek? - kérdezte tőlem a sofőr.

-   Hát várjon, nem fog sokáig tartani.

-   Jó, akkor várok. – mosolygott rám. A férfi olyan 50 fölött járhat. Ennyit saccolok neki. Bár kitudja. Lehet fiatalabb vagy öregebb. Láthatólag most jobb formában van, mint 1 órával ezelőtt. Taxis létére elég kedves, még engedélyt is kér tőlem, bár mivel én adom a pénzt én diktálok, nem?

-   Köszönöm.

Bekanyarodunk egy utcába, jó hosszúba, elég rondácska házak voltak, vagyis nem rondák, csak lepukkantak, ha fel lennének újítva akkor gyönyörűek lehetnének.  Végül lefordultunk jobbra az utca végén, ez is egy hosszú utca volt és a jobb oldalán voltak csak házak. Házak? Hülye vagyok. Villák, kastélyok vagy mit tudom én, hogy hogyan nevezik őket. Káprázatosan festettek. Gyönyörű helyen voltak, azt utca baloldalán panorámában látható a pesti oldal, Parlament és a többi gyönyörű pesti épület. Elbírnám nézegetni egy ideig.

A sofőr nézelődött, kereste a házat, míg megállt. 

-   Ez a 11-es házszám. – mutatott ki az ablakon, egyenesen egy gyönyörű villára. Modern és a régi ötvözése. Lenyűgöző.

-   Köszönöm szépen, sietek. – erre kiszálltam és a ház kovácsoltvas kerítéséhez sétáltam.

A külső ajtó nyitva volt, ezért besétáltam. Csak abban reménykedtem, hogy nincsen harapós kutyájuk. Egy elég széles járdán sétáltam, ha még lehet egyáltalán járdának nevezni, ami egy hatalmas ajtóhoz vezetett. Csöngetem kétszer.  Mivel nem akartaktúlzottan hamar beengedni, volt időm jól megnézni a környéket és a házat kívülről. A nagy ajtó üvege tűzzománcból volt, nagyon szép formákkal. A külső udvart a hatalmas hó borította, ha ilyen időben ennyire szép, akkor milyen lehet, hogy ha tavasszal virágok borítják? Csodálatos. Az is eléggé varázslatos volt, hogy a járda mind két oldalán sorjában felsorakozó tujafák a karácsonyi díszkivilágításban pompáztak.

Meghallottam, hogy valaki már mindjárt nyitja az ajtót, mivel lépések hallatszottak bentről, még volt annyi időm, hogy előkotorászom a dobozt és a füzeteket, amit Marianna tanárnő adott át nekem, hogy továbbítsam Zombornak. Nyitódott az ajtó, aminek belső oldalán egy nő állt. Egy idősebb nő.

-   Jó napot. Kit keres? – érdeklődött.

-   Jó napot. Zomborhoz jöttem. Az osztálytársa vagyok, hoztam pár dolgot neki. – válaszoltam.

-   Kerüljön beljebb. – mutatott a kezével az ajtón belülre. Beléptem és egy gyönyörű előszoba fogadott. - Mi a neve kisasszony? – kérdezte tőlem udvariasan.

-   Molnár Vanda. – válaszoltam neki.

-   Idehívom az úrfit, kisasszony. Sietek. Sietünk. – mondta nekem kedves mosollyal az arcán. Úrfi? Kisasszony? Nem minden nap szólítják így az embert. Fura, Zombort ez a néni, mindig úrfinak szólítja? Komolyan, mintha egy latin amerikai sorozatba csöppentem volna vagy egy nagyon régi könyvbe, filmbe. – elmosolyodtam erre a gondolatomra.

A ház egyszerűen csodálatosan nézett ki. A mi házunk is nagyon szépen, de ötször kisebb mint ez, és régebbi stílusú. Én sem panaszkodhatok, de Zombor..húúú. Az a kilátás amit vélek felfedezni a nappalira pillantva, hát wow, nincsenek rá szavak. És fent az emeleten milyen szép lehet a hatalmas üvegablakokon lenézni a Pesti kilátásra.

-   Vanda? Te mit keresel itt? – szólított meg a mára már nagyon ismerős hang, mire felé fordultam. Zombor sétált le, farmerzsebébe rakott kezekkel, nagyon lazán a hatalmas fehér lépcsőn.

-   Szia Vanda. Szia Zombor. Hogy vagy. Kösz jól. Én is, köszönöm kérdésed. – játszottam el azt a jelenetet, aminek meg kellett volna történnie, e helyett. Kedves figura.

-   Szia Vanda. Mit keresel itt? – megint kérdezte most már egy kicsivel kedvesebben.

-   Úgy emlékszem szombaton te is hívatlanul jöttél el hozzánk... Na de mindegy is, Mariann tanárnő kért meg engem, hogy hozzak el neked pár dolgot. – nyújtottam felé a cuccokat.

-   Nyugodj meg, nem fog még egyszer előfordulni. – és elvette a dobozt meg a füzeteket. -  Köszönöm, de nem kellett volna ezért fáradnod. Mariann tanárnő kért meg erre? És mondott neked valamit velem kapcsolatban?

-   Tudom, hogy nem kellett volna, de na mindegy. Nem semmit, semmit nem mondott. – válaszoltam.

-   Ühhüm. Akarsz még valamit? – kérdezte tőlem, olyan arcot vágva, mintha alig várná hogy elhúzzak a fenébe.

-   Hát ha már  itt vagyok… - kezdtem bele.

-   El kell menned. – jelentette ki. Mi a franc? Mekkora egy köcsög, 1 órát utaztam, hogy szívességet tegyek neki, ő meg csak így elhesseget.

-   Óóó, hát kössz. Nem vártam tőled mást. Nem is értem, hogy egy ilyen köcsög miatt miért utaztam ilyen sokat. Menj a francba, Zombor. – erre sarkon fordultam, hogy teljesítsem az úgy mond kérését, és itt hagyjam őt. A kijárat felé sietve Zombor hátulról elkapta a karomat és magához húzott.

-   Menjek a francba? Ez most komoly Vanda? – vigyorgott mint aki tud valami olyasmit amit én nem. - Én csak azt teszem amire nem régen megkértél, amire megkértek engem. És amit mindig a fejemhez vágsz, ahányszor valami nem helyén valót teszek elvárod, hogy kedves legyek veled. Meg amit az apáddal beszéltél péntek este, még mindig azt hiszed, hogy jóban lehetünk? Mióta ismerlek csak rosszul érzem magamat, mindent elrontasz körülöttem. És tudom, hogy miket mondtál a hátam mögött rólam, úgy, hogy ne akard, hogy sajnáljalak. – mi a franc! Nem tudok  vissza támadni. Mit mondjak? Azt sem tudom, hogy most mire gondol.

-   Te miről beszélsz?- nyögtem ki, ami először az eszembe jutott. - Azt már múlthéten megvitattuk. Ki kért meg arra, hogy tartsd magad távol tőlem? Hallottad, amit apukámnak mondtam? Szerinted nem volt teljesen igazam? Nem értem mit akarsz tőlem. Már csak 3 hónapig vagyunk a suliban. Miért pont most akarsz velem barátkozni? És ha akarod tudni én sem vagyok teljes mértékben biztos abban, hogy ez nekünk, mármint a barátság, menne közöttünk. De ezt is mondtam már neked, nem hallhattál semmi újat. – közöltem vele a tényeket. – És amúgy is…mindent megkérdőjelezel amiben hiszek és csak az időmet rabolod. –  mondtam most már dühösen, egyrészt mert letámadott, másrészt olyan erősen szorította a karomat, mint aki képes lenne végezni velem. Minden olyan mérgem előjött vele kapcsolatban amit eddig, az elmúlt 3 évben éreztem iránta. Ő kér engem számon? Ezt most komoly? – nagyon furcsa mosoly terült el az arcán.

-   Tudod mit? Igazad van. Ez nekünk nem megy. Nem is értem miért strapáltam magamat eddig. Szia, Vanda. – mutatott ez a köcsög az ajtó felé, elengedve a karomat. A karomat ahol szorította megdörzsöltem, hogy a zsibbadt érzés elmúljon. 

-   Szia Zombi. Örülök, hogy megismerhettelek. – gúnyos, dühös mosollyal az arcomon távoztam ebből a kócerájból. Az utcára kiérkezve megpillantottam a taxit ami megfordult és máshelyre állt az idő alatt, ameddig én bent voltam.

…

Zokogni kezdtem a kocsiban és nem tudom, hogy miért. Utálok mások előtt sírni, utálatos dolog. - Komolyan Vanda? Te egy fiú miatt bőgsz? – szólal meg egy belső hang. Igen úgy látszik, de nem tudom, hogy miért. Mit siratok egyáltalán? Biztos a kimerültség az oka.

-   Kisasszony? Elnézést , nem akarom megzavarni, de nem tudom az úti célt. –  összeszedtem magamat, hogy tudjak válaszolni.

-   Bocsánat. Budaörs, Kálvira utca 15- ös házszám. – mondtam el szipogva az úti célt.

-   Köszönöm.

10 perc múlva megszólalt a taxi sofőr.

-   Ha szabad megjegyeznem. - kér engedélyt, mert mondani akart valamit. - Egy fiú miatt sosem szabad könnyet ejteni, egyik sem érdemli meg. Főleg nem szabad egy ilyen gyönyörű lánynak, mint ön. Elrontja az összhatást. –  egy megértő mosolyt véltem felfedezni az arcán. De aranyos amit mondott. Nagyon jól esett.

-   Köszönöm. Nem ígérem, hogy nem fogok többet sírni, de azon leszek mindig. – életemben most először sírtam egy fiú miatt. - Vanda ez haladás. Jobb mint a semmi. Haladunk. - szólal meg megint egy hang a fejemben.

…

FrankSinatra albumát hallgatva ülök a papám karosszékében a teraszon és iszogatom a kakaómat. Ez mindig megnyugtat. Olyan mintha most ő is itt lenne velem, vele csináltam mindig ezt. Beraktuk a Sinatra CD-ét és közben kortyolgattuk a kakaót. Sokszor táncra is perdültünk. A papánál nem ismerek jobb táncost, jó még apának is van ritmusérzéke, de a papánál senki se lehetett jobb.

 Lerakom a kakaómat az asztalra,  a zene ütemére táncolni kezdek. Ha bármilyen zenét meghallok persze mindig táncolni kezdek, ha ülök, ha fekszem, ha állok, ha bármit csinálok, én mozgok a zene ütemére.  Most ilyen dölöngélős, forgós táncot táncoltam (1:54), ami illet is a zenéhez. Nagyon beleéltem magamat.

-   Vanda? –ijesztett meg apa, azzal hogy a semmiből jelent meg a hátam mögött. Nem is halottam, hogy megjöttek.

-   Olyan gonosz vagy. – morogtam rá, még az ijedtség hatása miatt. 

-   Bocsánat kicsim. – megsimogatta az arcomat, hogy ezzel is a bocsánatomért esedezzen. -  Felkérhetlek egy táncra? – kérdezte.

-   Igen. – mosolyogtam vissza rá, ugyan azzal a ragyogó mosollyal, mint amivel ő mosolygott rám. Swingelni kezdtünk. Apával nagyon jó táncolni, igazi táncoslábú. Apa biztos anyát ezzel vette le igazából lábáról. Beleélem magamat a táncba.

 Anya engem és apát figyel, az arcán szétterül a mosoly. A zene vált a Something Stupidra.

-   Felkérhetem édesanyádat? – kérdezte tőlem, az engedélyemre várva.

-   Hát persze. - az arcára puszit nyomtam, megköszönöm a táncot és visszaültem a karosszékbe.

Odasétál anyához azzal az elbűvölő mozdulataival, és felkéri anyát. Anya inget mond és táncolni kezdenek, az ők sajátos stílusával. A szüleim olyan szép párost alkotnak, én is ilyen kapcsolatot szeretnék. Azt szeretném, hogy így szeressenek, mint anyát apa. Varázslatosak. Mindenki szerint a legszebb szerelmes pár a földön, szerintem is. Amikor veszekszenek az is olyan vicces, és amikor olyanok mint most, olyan régi amerikai filmbe illőek.

A zene véget ér anya és apa csókot nyomnak egymás ajkára.

-   Kiskorú vagyok még lélekben. – jelentettem ki. Apa meg anya csak rám mosolyogtak.

-   Kisasszony csináltál vacsorát? – kérdezi meg anya miközben oda jön hozzám köszönni.

-   Igen. Francia salátát csináltam és hozzá még gyorsan összedobtam egy kis csokis sütit. Keverjük az egészséges dolgokat és a nem egészségeseket. - kacsintottam Rá.

-   Ügyes vagy drágám. – mosolygott rám, büszke tekintettel az arcán.