Nem hittem volna... by Jane < 13.fejezet

13. 

Áll a bál

Sziasztok Drágaságaim :) Nem is tudom, hogy mit kellene írnom ehhez részhez, na csak annyit, hogy most Zombor szemszögéből élvezhetitek a bál izgalmas történéseit, amit egyszer már olvashattatok 3 nagy részre tagolva. Itt Zombor gondolatait és tetteit élvezhetitek ;) Jó szórakozást hozzá <3   

XoXo Jane 

U.I: Annyira be vagyok zsongva, Dorottya publikálta a blogján az én általam megírt folytatást a történetéhez. Annyira örültem neki :D Nem gondoltam volna, hogy tényleg ki is rakja :D Köszönöm neki a lehetőséget, hogy az egyik kedvenc történetem folytatásához én is hozzájárulhattam. 

U.I2: A kishúgommal tegnap voltam farsangi bálban, megnyertük a jelmez versenyt. Jól van nem is igazán volt vetélytársunk, de attól meg jól esett, hogy nyerhettem egy tábla Tibi csokit ;) Ti szeretitek magatokat kifesteni pl: zombinak vagy bármilyen mesefigurának? Én néha csak úgy kipingálom magamat. 

Annyira jó a srác. 

2015. Január 17. (Szombat este)

Ez a hét is csak úgy elrepült, nagy unalom volt az egész. Folyamatosan vagy Vandán, vagy a döntéseken kattogott az agyam. Döntéseken, melyeket végre meg kell hoznom. Vanda meg a döntéseim útjában áll, mert nem tudok Vanda miatt velük foglalkozni.

Vanda.

Vanda..

Vanda…

Ő az, aki teljesen az ellenkezőjét gondolja rólam, nem is tudja, hogy ki vagyok igazából. Felmerült bennem az a kérdés, hogy ha ő így vélekedik rólam, akkor mindenki más is? De kit érdekel… Engem soha nem érdekeltek mások véleményei. Most miért érdekel? Miért érdekel, hogy Vanda mit gondol rólam? Nem értem. Azért még ilyen sem fordult elő, hogy ilyeneken elmélkedjek ilyen hosszú ideig. Én az a típus vagyok, aki elfojtja az érzéseit. Aisa is állandóan azzal traktál, hogy engedjek az érzelmeimnek, hagyjam, hogy uralkodjanak rajtam egy kicsit… De minek? Semmi értelme, mi változna? Semmi. A személyiségem már kiforrt, nem tudok és nem is akarok ezen változtatni.

Épp néztem a tornácon a csillagokat és elmélkedtem, mikor nyitódott a bálterem ajtaja. A benti zene most hangosabban hallatszott kifelé, mint zárt ajtóval. Egy szmokingos alak tartott felém, akit a holdfény fényétől nem tudtam beazonosítani.

-  Zombor? - szólított meg az idegen.

-  Igen én vagyok. – válaszoltam.

-  Miét nem jössz be, itt kint hideg van és bent nagyon jó hangulat, te is nagyon élveznéd. – biztatott az idegen, akinek most már ki tudtam venni külsejét és nem is tűnt olyan idegen, ő Vanda apja, aki ezt a bált tartja. Nekem kellett erre a szarságra eljönnöm apám helyett. Szép, mondhatom, el sem jön arra a rendezvényre, amit ő támogat. Azt még megértettem, hogy a saját fia fontos eseményeit kihagyja, mert nem érdekli, de azt nem igazán, hogy pont erre nem jön el, amit ő támogat, és amin a gazdag haverjai is jelen vannak. Ennyire nem érdekli senki magán kívül? Vanda meg egy apámhoz hasonló jellemű alakhoz hasonlítgatott. Én száz százalékban nem hasonlítók rá, erre bárkinek megesküszöm.

-  Köszönöm, de jó itt nekem – mentegetőztem. – És amúgy is, nem nekem való hely ez.

-  Nem lennél egyedül, a lányom is itt van, majd ő szórakoztat… Ért hozzá. – mosolygott nagy vidáman, és továbbra is megpróbált meggyőzni, de igazából a lánya említése csak még inkább elhatározott arra engem, hogy kihagyjam a benti eseményeket.

-  Nem tudom, hogy tudja-e, de nem vagyunk valami barátságos viszonyban a kedves lányával. – próbáltam olyan udvarias lenni amennyire csak bírtam, de nem nagyon ment.

-  Hát értem.  – fojtott el egy mosolyt. – Gondolom megbántott. Hmm. Tudod, elárulok neked egy titkot a Molnár lányokról. – közelebb jött hozzám. – Nem bírják befogni a szájukat és mindent kimondanak, amire éppen gondolnak, még azt is, amit nem is úgy gondolnak valójában, csak a pillanat hevében nem úgy reagálnak, mint a többi ember. Ezért lehet, hogy mondott neked valamit, amit te zokon vettél, de egy kérdésem van. Honnét tudod, hogy komolyan gondolta-e? Addig nem tudhatod pontosan míg meg nem ismered, míg meg nem ismeritek egymást. Ne haragudjatok egymásra, olyan rövid az élet, hogy mindenféle apróságokon fennakadjunk. Nincs is okotok egymást felfalni. – mosolyodik el. – Beszéljétek meg a dolgot, aztán nyomás a tánctérre. – fejezte be a mondandóját.

-  Maga most teljesen összezavart. – jelentettem ki az igazságot.

-  Majd rájössz te is erre, mikor megismered a drága Vandámat. – megfordult és az ajtó felé vette az irányt ahonnét nem régen jött ki hozzám, féloldalasan még visszafordult az ajtóból. – Egyébként ott ropja a parketten, beszéljetek, aztán éljetek! - és el is tűnt az ajtó belső felén beszélgető tömegek közt.

…

 Nem hiszem el, hogy komolyan ezt csinálom. Most tényleg követem Vandát? Ez szánalmas. Erre nincsen ésszerű magyarázatom.

A zenétől melyet énekelt az apjával teljesen elámultam, nem magától a zenétől, mert az pocsék volt, hanem Vandától, a hangja egyszerűen csodás volt. Ilyen tiszta hangot még életemben nem hallottam. És az előadásmódjuktól is nevethetnékem támadt, valamiért késztetést éreztem arra, hogy felmenjek közéjük a színpadra. Az apja szavai még mindig visszhangoztak a fülemben mikor láttam, hogy Vanda távozik, valószínűleg a hatások miatt kezdtem el őt kövezni.

Lefordultunk jobbra. A wc felé vette az irányt, hogy ne vegyen észre a fal mögé bújtam. Most mi a terved Zombor?- kérdeztem magamtól, amire nem tudtam a választ.

Úgy 15 perc után halottam, hogy nyitódik az ajtó, elindultam felé, tervem nem volt, majd csak tudok valamit improvizálni. De úgy látszik, nem vagyok valami jó improvizáló, mivel egy hatalmas összekoccanás lett a vége.

Basszus ne..neki ütköztem. Bassza meg. – szitkozódtam magamban ballépésem miatt.

-  Bocsánat. Bocsásson meg. - kért tőlem elnézést, mikor a vak is látta, hogy én mentem belé.

-  Bocsánat. – én is bocsánatot kértem, mivel én voltam ennek az incidensnek az okozója.

Mikor felnézett bámulni kezdett engem, én is visszabámultam rá, lehet ennél kínosabb ez a szituáció? Tetejében még vécépapír is ráragadt a tűsarkújára, alig bírtam visszafojtani a mosolyomat, de nagy nehezen sikerült.

-  Ööö…. Vanda? – kezdtem bele a felvilágosításába. – Egy vécépapírtekercset húzol magad után. – mondtam ki végül, próbáltam komoly lenni mind ez idő alatt.

-  Miről beszélsz? – kérdezett vissza, teljesen le volt döbbenve, de nem tudom, hogy miért. Eljutott egyáltalán a tudatáig, amit mondtam?                                                                                                      -  Nézzél le! –utasítottam. Megdöbbenve bámulta a lábát, mikor felnézett rám, haragot és gyűlöletet véltem felfedezni a szemeiben, amit csak most szemlélte mmeg igazán. Gyönyörűek, egyszerűen mesébe illőek. De időm sem volt a szemével tovább törődni, mivel Vanda gyors mozdulatokkal lecibálta a kellemetlenkedő tárgyat és a bedobta az ajtón keresztül, visszafordult felém és elfogott egy érzés, valami készülőben van... kifog törni. Éreztem.                                                                              -  Te meg mit keresel itt? – szegezte nekem a kérdést és a mellkasomhoz nyomogatva ujjait.               -  Mit keresek itt? Ez meg milyen kérdés? Hát meghívtak. – jelentettem ki. Mit gondol ez itt? Elkényeztetett liba, legszívesebben kapna tőlem valamit, amit soha nem felejtene el. – És most meg keresni kezdtem a wc-t, amibe bementem volna már, ha nem állod el az utamat. – hazudtam, de nem tudtam mit tenni, el kellett tűnnöm mielőtt én is elveszítem a fejemet.                                                   -  Én állom el az utadat? Én? Te nem néztél az orrod elé és ütköztél belém, aztán meg gúnyolódsz is rajtam egy sort. Tudod, te egy seggfej vagy! – mondta ki jó hangosan, amit mostanság nem egyszer halottam tőle.                                                                                                                                         
  -  Te meg vagy őrülve, hogy itt ordítozol velem azok után, hogy felsegítettelek és bocsánatot kértem. Téged nem lehet megfejteni. Kész rejtély vagy a számomra. – erre faképnél hagytam, hogy magában dühöngjön tovább. Mit képzel ez az istenverte vöröske?

…

Az eget bámultam, gyönyörű volt. Elvarázsolt. Szerintem a világon ez a legszebb dolog, még nem találtam a fénylő csillagokkal teli égnél varázslatosabb dolgot és nem hinném, hogy valaha is fogok.

Mikor a csillagokat nézem anyám tekintette jelent meg folyton, ő vele néztem gyermekkoromban az éjszakai eget órákon át. Halála előtt, heteken át folyton csak az ablakon keresztül az eget figyelte és sokszor a legördülő könnyeit is láttam, de soha nem mentem oda hozzá, hogy megkérdezzem mi a baj, mivel apa megtiltotta, hogy zaklassam az úgymond hülyeségeimmel, én meg mindig hallgattam az apámra, sajnos. Aztán egyszer este, mikor egyedül voltunk a szobában pár percre, mivel anya ápolónője egy kis időre eltűnt, odahívott magához, megfogta a kezeimet, emlékszem nagyon gyengécskék voltak, lassan közelebb hajolt hozzám és azt suttogta a fülembe: ’Mindig vigyázok majd rád pici angyalkám, nézd…azt a tündöklő csillagot az égen – mutatott az égre, ezzel elengedve az egyik kezemet. -   én leszek az, mikor rád gondolok úgy izzók majd, mint a parázs a kandallóban.’ – Még jobban folytak a könnyek a szeméből, mikor ezeket a szavakat mondta ki, akkor még nem igazán értettem, hogy miért beszélt nekem ilyeneket, mert fogalmam sem volt, hogy mi fog történni vele, azt hittem, hogy megfázott vagy valami más betegsége volt. Tudtam, hogy komoly baja van, de fogalmam sem volt, hogy ennyire komoly a dolog. Teljes tudatlanságban hagytak engem. Ezzel akartak védeni vagy mi. Legalábbis ezt mondogatták nekem a felnőttek. Mindennap elmondta nekem ugyanezeket a szavakat, hogy tudatomba véssem, hogy ő mindig itt lesz velem, ha már testben nem is, de fentről figyelni és óvni fog engemet. Örökké.

Csak mondta, csak mondta, csak mondta, míg többet már nem hallottam tőle. Soha többet.

És néha érzem is, hogy itt van velem, érzem a jelenétét. Tudom, hogy ha ezt másoknak elmondom, csak hülyének néznének, ezért sem szoktam senkivel sem anyámról beszélni, inkább kerülöm a témát. De most is tudom, hogy velem van. Ez sokszor megnyugtat. Ilyenkor tudom, hogy nem vagyok egyedül.

- Nem fogsz megfázni? – rázott ki a magányos világomból ez a kedves hang. Mikor megfordultam arccal, hogy megnézzem ki a hang tulajdonosa, megrettentem és nem tudom, hogy ezt mi váltotta ki. Mit keres itt?
- Nem, jól vagyok. – válaszoltam mogorván, és gyorsan a kérdésére.
- Bocsánat, hogy úgy viselkedtem. Tudod, mikor te csak próbáltál segíteni én meg csak lehordtalak olyasmiért, amihez nem nagy közöm van. Tényleg sajnálom. – kért bocsánatot a WC előtt történtek miatt.
- Semmi gond, nem haragszom. – Válaszoltam végül, pedig elég szarul esett.
- Jól vagy? Nem vagy beteg? – kérdezte aggódó tekintettel. Most tényleg aggódik?
- Nem, dehogyis, minden rendben. – válaszoltam.
- Biztos? Mert nem nagy teher egy orvost kerítenem. Tudod egy rakás orvosi brigád csapatja van egy kicsit enyhén becsípve odabent, három méterre tőlünk. – poénkodott az igazán vicces helyzetről, amitől elnevettem magamat. Már rég nem nevettem ilyen jót.
- Hogy ha bármi bajom lesz, megígérem, hogy bemegyek egy orvost keríteni magamnak. – mondtam neki még mindig röhögve az előbbi megjegyzésén.
- Ezt jó hallani. –nevetett velem együtt.

Pár pillanat múlva mindketten erőt vettünk magunkon és abbahagytuk a nevetést, síri csönd telepedett le közénk, én elfordítottam a tekintetemet róla és előre néztem, a távolba tekintettem. Vanda leült mellém, ami zavaró volt számomra, mivel tudtam, hogy társalogni kíván velem, de nekem meg nincs igazán kedvem hozzá.
- Nem zavarok? - kérdezte. De, zavarsz.
- Nem. –  Érzem, hogy valami mást is akar tőlem.
- Akkor elmondod, hogy mi a probléma? Mert észrevettem, hogy az elmúlt két hétben nem igazán vagy önmagad. Tudom, hogy nem az én dolgom, mert igazból nem vagyunk valami jó beszélő viszonyban, de ha ki akarod önteni a szívedet, akkor itt vagyok. – tudtam, hogy valamit meg akar tudni.
- Nem igazán szeretnék veled beszélni. Múltkor sem jártam vele jól, mikor megtettem. – válaszoltam gunyorosan.
- Múltkor? Mikor? Mi már beszélgettünk?- értetlenkedett. Persze, csak játssza az értetlent.
- Mindegy, hagyjuk, oké? – próbáltam lezárnia témát, de tudom, hogy ez nem lesz könnyű, Vandát ismerve, kíváncsi természetű egy teremtmény.
- Deee, énnn, miiii? – mondta ki egyénként a szavakat, zavarodottan.
- Kérlek, hagyj magamra. – ez inkább utasítás volt tőlem, mint kérés.
- Jól van megyek, Szia. – mondta feladva, nem hittem volna, hogy ilyen könnyen fog menni. Hátat fordítót nekem, hogy visszamenjen oda ahonnét jött.
Mikor már az ajtónál volt én megállítottam és nem tudom, hogy miért tettem ezt.
- Várj! –állítottam meg. – Nincs igazad velem kapcsolatban. – jelentettem ki a vádjaira a véleményemet magamról.
- Veled kapcsolatban? – kérdezett vissza.
Visszajött hozzám és leült mellém.
-   Zombor. Az előbb mit kezdtél el? Mert fogalmam sincs, hogy miről beszélsz? Bár ez nem újdonság, de... Na hagyjuk is nem ez a lényeg. Folytasd, amit elkezdtél.
Nem emlékszik a hosszú beszélgetésünkre? Ez újdonság nekem, akkor lehet tényleg nem is úgy gondolja a dolgokat és igaza volt ezzel kapcsolatban az apjának?
Fogalmam sem volt, hogy most mit mondhatnék neki.
-    Tudod, eléggé fázom, és nem érek rá egész nap, úgyhogy ha el akarod valamikor mondani, hogy mi bánt velem kapcsolatban akkor megtalálsz! – mondta unott hangon, ez felmérgesített engem. Nehezen bírtam ki, hogy ne dühöngjek.
-    Amit az nap éjjel mondtál nekem, a szilveszteri bulin, az nem igaz. – böktem ki végül, nagy nehezen. Nem mertem ránézni, továbbra is az eget bámultam.
-    Öööö, és mégis mit mondtam? Mert az igazat megvallva arra sem emlékszem, hogy te ott voltál, sőt arra sem, hogy ki vitt haza. – Akkor tényleg nem emlékszik.. Most mit mondjak neki?
-    Nem emlékszel semmire? Vagyis arra sem, amikor kettesben maradtunk Erik szobájában? – kérdeztem tőle puhatolózva. Látva arckifejezését folytattam. - De nyugi csak beszélgettünk. Semmi nem történt. –mentegetőztem mielőtt rosszra gondolna.
Döbbenten nézett rám.
-    Mi van? Kettesben? Egy szobában? Beszélgettünk? Miért? Mi történt? Mit mondtam? Te mit mondtál? – szegezte nekem ezt a sok kérdést. Mi van, nem lehet velem egy szobában meglenni… mi a baja velem, azon kívül, amiket ittas állapotban mondott nekem?
-    Nem értem, hogy mi bajod van velem? Nem bántottalak soha.
-    Miről beszélsz? –kérdezte.
-    Most is úgy tetted fel a kérdéseket, mintha akkora bűn lett volna velem kettesben maradni. – morogtam rá.
-    Nem…- mentegetőzött. – Csak nem emlékszek semmire ebből és meg vagyok lepődve ettől az egésztől! Kérlek, meséld el, hogy mi történt. Kérlek. – könyörgött.
-    Tényleg nem emlékszel? Semmire? – olyan nehéz elhinnem, hogy a történtekből még egy halvány emlékképe sincsen, létezik ilyen egyáltalán? Még Erik is szokott homályos képekre emlékezni miután teljesen szétesik. De Vanda azt sem tudja, hogy ott voltam. Vagy tudja, és csak azt nem tudja, hogy mi történt az után, hogy az első pohár alkohol lefolyt a torkán. - Hát én nem foglak felvilágosítani! – válaszoltam végül az ijedt arcnak.  – De a lényeg a lényeg, hogy nekem vágtál minden féle faszságot, ami eléggé rosszul esett. Nem hittem volna, hogy ilyen is tudsz lenni.  Olyan ártatlannak tűntél ez idáig. De te is olyan vagy, mint a többi lány. Nem különb. Ja, és amit mondtál rólam, azok nem igazak. Nem vagyok olyan. Nem ismersz. És nem is fogsz. – Hátat fordítottam neki és elindultam befelé. Ezzel bűntudatot akartam benne ébreszteni, remélem be vált.
-    Várj. – állított meg. Mikor megérintett megmerevedtem, nagyon furán éreztem magam tőle. – Nem tudom, hogy mit mondhattam neked, ami ennyire megbántott, de tényleg amit most mondok, az szívemből jön. Sajnálom. Nem akartalak megbántani. – a szavaira megfordultam. A szemeibe néztem és ő is az enyéimbe, mint valamilyen kozmikus erő vonzottak a szemei, annyira káprázatosan gyönyörűek. Még soha nem láttam ennél szebbeket. Csodásak és olyan őszinteséget sugároztak.  – Tényleg teljes szívemből bánom azokat a dolgokat, amiket hozzád vágtam. Lehet, hogy nem emlékszek rá, de el tudom képzelni, mekkora egy köcsög lehettem, ha még a nagy Zombort is meg tudtam bántani. Nagyon sajnálom. – Szakított ki a bocsánat kérésével a varázslatból. Megfogta a kezemet, ez hirtelen jött. Furcsa volt, nagyon, de jó érzéssel töltött el. Ezzel a lánnyal olyan sok furcsa érzéseim vannak, amilyeneket még nem érezte, soha.
Hirtelen a hirtelen jött érzések alábbhagytak és zavarodott lettem, mikor a kezeit kiszakította az enyéimből és a szemeit elemelte az enyéimtől.
-    Hát, én, megbocsátok. Többet nem beszélünk erről. Erről az egészről. – próbáltam lezárni ezt az ügyet, hogy tovább léphessünk. Minden jobb lenne, ha a régi maradna.
-    Hát jó. – egyezett bele és ebben a minutumban faképnél is hagyott .

…

Már sok idő eltelt azóta, hogy elment… , én kint maradtam és tovább töprengtem. Fogalmam sincs már, hogy pontosan min is. Mielőtt kijött volna, halottam énekelni és be kell, hogy valljam, hogy a hangja nagyon szép, nagyon tiszta. Rég nem halottam senki szájából olyan sok szeretettet, mint az övéből. Ez a szeretet az apja iránt van. Nagyon szeretheti őt. Én már rég elfogadtam az apám és az én viszonyomat. Nem tudok már csalódni benne.

Bementem a bálterembe és arra lettem figyelmes, hogy Vanda valamilyen fiúval táncol. Nagyon vidámnak látszik, mosolyognak egymásra. Ez valamiért rosszul esett és méreg öntött el.

Elindultam feléjük, a következő pillanatban már Vanda és a srác mellett álltam. Mi ütött belém? Miért csinálom ezt?

Lekértem Vandát és táncolni kezdtem vele. Nem merte megszólalni, a tenyerem izzadni kezdett. Nagyon zavarba jöttem. Miért csinálom ezt? Mit művel velem ez a vöröske?

-    Zombor? – szólított meg.

-    Igen? – félve vártam, hogy mit akarhat megtudni.

-    Mi folyik itt? – kérdezte végül.

Hála istennek nem kellett válaszolnom, mert az egyik szervező bejelentésre készült. Én ezt az alkalmat megragadva, otthagytam Vandát, a báltermet és a helyszínt.

…

Hazaérve rögtön ágyba rogytam. Még apa hívását sem vettem fel, tudtam, hogy azt akarja megtudni, hogy milyen volt a rendezvény és hogy nem hoztam-e rá szégyent. Más miatt nem is keresett volna. Neki mindenki csak eszköz a céljai eléréséhez… De mik is azok a célok?