Nem hittem volna... by Jane < 4.fejezet

4.

A bál- III. 

2015. Január 17. (Szombat)

Visszafordulok Zomborhoz, aki ügyet sem vetve rám, nézi az égboltot. Mint ha nem is mondott volna semmilyen furcsaságot az imént. Mi beszélgettünk? Négyszemközt vagy arra gondol, amikor az ebédlőben mellette ültem múlthéten? Már fogalmam sincs, hogy mi volt a téma. Biztos, hogy másról van szó, de miről Mikor?Hol? És mit mondhattam neki, amiről úgy gondolja, hogy nincs igazam. Mi van? 

-    Zombor. - szólítottam meg és ültem le mellé. –Az előbb mit kezdtél el? Mert fogalmam sincs, hogy miről beszélsz? Bár ez nem újdonság, de... Na hagyjuk is nem ez a lényeg. Folytasd, amit elkezdtél. – nézek rá és várakozva, bár mivel az égboltot figyeli, nem igazán láthatja az arcomat. Vett egy nagy levegőt és kifújta, megpróbált megszólalni, de valami visszatartotta. 

-    Tudod, eléggé fázom, és nem érek rá egész nap, úgyhogy ha el akarod valamikor mondani, hogy mi bánt velem kapcsolatban akkor megtalálsz! – hazudtam, mert alig bírta a kíváncsi természetem, hogy mi az, amivel így meg tudtam bántani. 

-    Amit az nap éjjel mondtál nekem, a szilveszteri bulin, az nem igaz. – bökte ki és még mindig az eget bámulta vágyakozó tekintettel. 

-    Öööö, és mégis mit mondtam? Mert az igazat megvallva arra sem emlékszem, hogy te ott voltál, sőt arra sem, hogy ki vitt haza. – Jól van ezt már tudtam. Anya vonszolta haza a seggemet. Nem kicsi letolást kaptam miatta. Akkor volt, hogy életemben először rúgtam be. Nem volt a reggel valami felhőtlen boldogság.  Megfogadtam, hogy soha többet és ezt be is fogom tartani, ha addig élek is. 

-    Nem emlékszel semmire? Vagyis arra sem, amikor kettesben maradtunk Erik szobájában? – kérdezte tőlem, immáron rám nézve, és látta az ijedt tekintetemet, mikor kimondta, hogy kettesben egy szobában. - De nyugi csak beszélgettünk. Semmi nem történt. – mentegetőzött. – Mi a fasz történt azon a bulin. Én és Zombor kettesben. Nem hiszem el. 

-    Mi van, kettesben? Egy szobában? Beszélgettünk? Miért? Mi történt? Mit mondtam? Te mit mondtál? – szegeztem hozzá a rengeteg kérdést, amik legelőszőr jutottak az eszemben. 

-    Nem értem, hogy mi bajod van velem? Nem bántottalak soha. 

-    Miről beszélsz? 

-    Most is úgy tetted fel a kérdéseket, mintha akkora bűn lett volna velem kettesben maradni. – hát igazából néha attól féltem/félek, hogy ha buliban vagyok és kettesben maradok egy fiúval – ez még nem történt meg ez idáig – akkor pletykák kezdenek el terjengeni, akkor is, ha az égvilágon nem történt semmi. Van tapasztalatom, mert az egyik évfolyamtársam ez egyik osztálykiránduláson bent maradt az egyik fiú szobájában és kb. három óra múlva jöttek ki. Nem történt semmi, de az egész évfolyam úgy tudja, hogy lefeküdtek egymással. Pedig tényleg nem, csak tévéztek. Azóta a csajt kurvának titulálták. Szegényt úgy sajnálom. Pedig ő nem az. A fiú is azt mondta, hogy nem történt semmi. Miért hazudna? Nekik nem az a jó, ha azt hiszik, hogy történt valami. Én kiálltam mellette. És továbbra is barátkozom vele, annak ellenér, hogy hogy néznek rám emiatt.

-    Nem…- mentegetőztem – Csak nem emlékszek semmire ebből és meg vagyok lepődve ettől az egésztől! Kérlek, meséld el, hogy mi történt. Kérlek. – könyörögtem. 

-    Tényleg nem emlékszel? Semmire? – vonta föl a dús szemöldökét. - Hát én nem foglak felvilágosítani! – mondta megvető arccal és felállt, lenézett rám és folytatta.  – De a lényeg a lényeg, hogy nekem vágtál minden féle faszságot, ami eléggé rosszul esett. Nem hittem volna, hogy ilyen is tudsz lenni.  Olyan ártatlannak tűntél ez idáig. De te is olyan vagy, mint a többi lány. Nem különb. Ja, és amit mondtál rólam, azok nem igazak. Nem vagyok olyan. Nem ismersz. És nem is fogsz. – fejezte be és hátat fordított nekem. Elmondhattam neki a véleményemet róla, amit már három éve berögzötten gondolok, és amt sohasem bírtam benne? Nem hiszem. Ennyire nem rúghattam be, hogy már a fegyelmező kontrolomat is elvesztettem, ami a számra vonatkozik. Bár amilyen reggelem volt és hogy nem emlékszem semmire elképzelhető. Felálltam és felé indultam.

-    Várj. – kérleltem. Az érintésemre megmerevedtek az izmai és éreztem a gyors levegővételeit. – Nem tudom, hogy mit mondhattam neked ami ennyire megbántott, de tényleg amit most mondok az szívemből jön. Sajnálom. Nem akartalak megbántani. - felém fordult és bele nézett a szemembe. Eddig elkerülte a szemünk a találkozást, mint ha félt volna. A mosdónál véletlenül néztünk egymás szemébe, most meg készakarva tesszük meg. – Tényleg teljes szívemből bánom azokat a dolgokat, amiket hozzád vágtam. Lehet, hogy nem emlékszek rá, de el tudom képzelni, mekkora egy köcsög lehettem, ha még a nagy Zombort is meg tudtam bántani. Nagyon sajnálom. – megfogtam a kezét, hogy ezzel is jelezzem tényleg komolyan gondoltam, amit mondtam. Mert ez így is volt. Szánt szándékkal soha nem akarnék megbántani senkit. Még Zombort sem.

 Furcsálltam, hogy nem rántotta el, és még mindig nem engedte el a szemeimet, de különös módon jól esett. Nem tudom, hogy minek lehet ezt mondani. Megnyugtató? Igen szerintem ez a megfelelő szó rá. Megnyugtatott az érintése és az is, hogy ilyen mélyen nézett a szemembe. Mintha olvasna a belőlük. Belém akarna hatolni velük. Megbabonázott! És ez nem tetszik nekem. Ez az érzés. Ez az egész. Gyorsan elvettem a kezemet ás a pillantásomat is róla. Látszólag ő is zavarba jött ettől a jelenettől. 

-    Hát, én, megbocsátok. Többet nem beszélünk erről. Erről az egészről. – nem tudom miért, de úgy éreztem, mintha tört szúrtak volna a szívembe. Nem tudom, miért fájtak ezek a szavak, de az is fájt, hogy fáj. Nem értem mi ez az érzés. Ez rossz. Nem akarom érezni. 

-    Hát jó. – és villám gyorsan mentem el mellette be a bálterembe.

…

Visszamentem az asztalomhoz, mert meg kellett emésztenem, ami egy tíz perce történt. Nem volt kedvem a WC-re menni. Nem tudtam, hogy hová ment Zombor. Ott maradt kint? Vagy WC-re ment? Nem tudtam, de nem is akartam kockáztatni a találkozást. Valamiért a szavai megbántottak. És tényleg fogalmam sincs, hogy miért. Ez az érzés olyan rossz. Fogalmam sincs, hogy mi van velem…

-    Mit töprengsz te itt egymagadban? – ez a hang kirángatott a furcsa érzéseimnek a lavinájából, és elmosolyodtam. 

-    Mit szeretnél Ádám?

-    Táncolni. – és ezzel rögtön magával is vonszolt a táncparkettre. A zene lassú volt és megfogta a csípőmet. Fura érzés volt, de kellemes. Élveztem. És ezzel sikerült neki kirángatnia a furcsa érzések helyéről. 

-    Nem is tudom, ez a szomorú tekintet nem tetszik nekem. Tudom, hogy még csak két vagy három órája ismerjük egymást, de olyan mintha már évek óta ismernélek. Nem igaz? Te mit gondolsz? – vetette rám azt a sokat mondó vigyorát, ami nagyon bejött. 

-    Én is ezt érzem. Fura, hogy ilyen kevés ismertség után olyan, mintha mindig is ismertelek volna. Nálam ilyen nem fordult elő még soha. Nem voltam ennyire közvetlen senkivel. És senkinek sem mondtam el ennyi mindent magamról ennyi idő alatt. 

-    Nálam sem. Érdekes, de most térjünk rá a lényegre.

-    Igen? 

-    Mi az, ami az előbb ennyire letört? Vagy másként teszem fel a kérdést. Ki az, aki miatt ennyire búskomoran nézel ki? 

-    Miről beszélsz? Semmi bajom. – válaszoltam a kényelmetlen kérdésre. 

-    Mivel az előbb beszéltük meg, hogy olyan, mintha évek óta ismernénk egymást, ezért tudom, hogy most hazudsz. 

-    Nem hazudok, csak furcsa érzéseim vannak valami miatt és nem tudom, hogy mi miatt. És ez nem tetszik, hogy nem tudom, hogy mi a bajom. 

-    Vagyis igazam van. Tudtam, hogy valami bajod van. Csak nem tudod, hogy mi az. – mosolyodott el

-    Így van te önelégült majom. 

-    Önelégült majom? Ez kedves tőled. Nem tehetek róla, hogy mindent tudok.

-    Hát az biztos. – nevetni kezdtünk.

-    Tudtad, hogy gödröcskék jelennek meg az arcodon, hogy ha röhögsz vagy mosolyogsz? – kérdezte, miközben simogatta az arcomat. Ettől elvörösödtem. 

-    Igen!  A nagymamának is volt ilyenje. Valószínűleg tőle örököltem. 

-    Valószínűleg. –vigyorgott le rám és ettől már vérvörösre pirultam. 

A meghitt táncunkból egy hang térített ki. 

-    Lekérhetem? – kérdezte a nagyon ismerős hang. Mikor megfordultam Zombor méregette Ádámot. 

-    Persze. – válaszolta Ádám és csókot nyomott a kezemre.

-    Köszönöm a táncot hölgyem. – mosolygott rám. 

Zombor megfogta a derekamat. Egy kicsit remegett a keze. Fura volt. Még soha nem táncoltam vele, és el sem képzeltem. Ez is fura volt. Eddig bármilyen férfival találkoztam mindig elképzeltem, hogy milyenek lennénk együtt például, mikor táncolunk. Vele még ezt az ártatlan táncot sem. Zombor feszenget láthatóan. Miért kért le, ha igazából nem is akarta. 

-    Zombor? 

-    Igen? – nézett rám olyan kiismerhetetlen tekintettel. 

-    Mi folyik itt? – kérdezem tőle. 

-    Kedves hölgyeim és uraim most kérném a szót az est vendéglátójának, akitől a termet kaptuk. Ágoston Gábornak. - ez a bejelentés ugrasztotta szét az összes táncoló párt, beleértve minket is.

 Mikor levettem a szememet a színpadról Zombor már el is tűnt. Az est hátralévő részében már nem is láttam. Apával hajnali négykor távoztunk. Én már hulla voltam. Valamelyik padról kellett összeszednie. Egyszer csak otthon találtam magamat és apa vezetett be a házba, és fel az emeletre.