Nem hittem volna... by Jane < 19.fejezet

19.

Vadóc 

 Sziasztok Drágáim :) 

Ebben a részben megismerhettek két új személyt is, akik közül az egyik igazából nem is annyira új. Mária az egyik kedvenc karakterem, remélem megtudjátok szeretni azt a személyiséget akit én megálmodtam hozzá. 

Lesz benne 16 karikás rész is, szerintem ez nem minősíthető még 18-nak, nem is hiszem, hogy valaha is annyira belemennék ebbe a témába.

Remélem tetszeni fog nektek az újabb fejezetem :D 

Jó olvasást ;) 

XoXo Jane 

Zombor 

2015.Február. 01. (Vasárnap  délután)

Tegnap óta nem léptem át a szobám küszöbét, az ágyban vagyok és  vagy a falamat bámulom vagy alszok. Mikor aludtam ennyit utoljára? Már erre sem emlékszem. Az érzések kusza világába csöppentem és tudom, hogy valahogy menekülnöm kell belőle. Nem akarok sem apára, sem Vandára és az anyjára gondolni. Nem akarok gondolkodni.

Mária folyamatosan nyaggat, hogy ne csak feküdjek és aludjak, hanem váljak továbbra is hasznos részévé a társadalomnak. Tudom, hogy ha megmerné kockáztatni a barátságunkat, akkor megmondaná nekem, hogy nem helyes amit teszek, vagyis amit nem teszek. Biztos vagyok benne, hogy azt támogatná, hogy meglátogassam az apámat. De erre még tényleg nem állok készen. Utálom a korházakat, ezért is vigyáztam magamra mindig nagyon, nehogy az legyen a vége, hogy ott kötök ki végül.

Mária, a bejárónőnk igazi szakmája ápolónői szakma, mikor ápolónőként dolgozva ismerkedett meg a későbbi férjével, aki már réges-régen elhunyt. Nagyon szerették egymást, mindig emlegeti nekem Tibort, az egyetlen szerelmét. Én szívesen meghallgatom a sztorikat, vagy ezerszer hallgattam végig ugyan azt a sztorit, csak mindig egy picit másképpen. Mária olyan nekem mint egy nagymama, tulajdonképpen megmondhatná nekem, hogy mit gondol rólam én akkor sem venném magamra. Szoros kapocs alakult ki közöttünk.

(Vasárnap este)

-         - Úrfi jöttek magához. – mondta miután eltávolította fülhallgatót a fülemből Mária.

-          -Ki az? – kérdeztem elég higgadtan a helyzethez képest.

-          -Hát – Köszörülte meg a dolgát. – az a lány. – csak ennyit mondott és már ennyiből tudtam, hogy kiről van szó. Mária ki nem állhatja Bolit, különösebb okok miatt, amikről nem tudok. Mikor nincs itt mindig valami szép névvel illeti, de csak akkor, hogy ha valahogy ő kerül szóba, ami csak nagy ritkán történik meg. Én nem hozom szóba, mert nem tartom fontosnak, Mária meg már csak az említésétől rosszul van. Nem tudom, hogy miért van ilyen hatással rá, ha eddig nem tudtam meg nem is fogom már szerintem. A másik meg, hogy ha Mária Bolit annak a lánynak szólítja, ez hatalmas dolog, ennél udvariasabb címzővel még soha sem illette. Csodák néha vannak.

-          -Szólj neki, hogy itt várom. – mondtam neki, hogy mit tegyen, de a cselekedetet nem kellett véghez vinnie, mert Boli magától is idetalált. Túlságosan is otthonosan érzi magát nálam.

-          -Zombor,jól nézel ki. – mosolygott rám a húú minden rendben van mosolyával. Mit várt?

Hárman voltunk a szobámban és kínos csönd telepedett le közénk, Mária tekintete ide-oda cikázott, hol rám, hol Bolira. A kíváncsi természete tudni akarta, hogy mi lesz most. Ezt magam sem tudom. Én csak figyeltem a két nőt, akik annyira ,,imádják” egymást. Mulatságosak tudnak lenni olykor, mikor azt tervezik, hogy mikor mivel tudják felpiszkálni egymás idegeit.

-           -Mária asszony – Fogott bele Boli. Ő mindig ezzel a megszólítással próbálta megsérteni Máriát, ami mindig sikerült is neki. – ha nem haragudna meg kettesben maradnánk most Zomborral, hogy ha nem bánja - vette fel, legalább is próbálta felvenni a legmodorosabb mosolyát amit csak Mária felé tudott nyújtani. Mi bajuk van ezeknek egymással?

-          -Rendben. – villantotta meg Mária a legműbb mosolyát. Szerintem még ember nem tudott ilyen mű mosollyal mosolyogni mint ő, annyira látszik, hogy akit ezzel a mosollyal illet azt nem igazán kedveli, és most még csak szépítettem a dolgot. – De ha nem bánod úrfi most visszatérnék a saját lakrészembe. – kért elnézést tőlem hátra felé sasszézva, de mielőtt kiment volna az ajtón odafordult Bolihoz és szóra nyitotta a száját. – Gondolom akkor holnap újra találkozunk. – mondta, sajnos az arcát nem láttam, de Boli arcából kinézve, nem volt valami megnyerő az elköszönése. Annyira bírom az öreglányt. Mindig megmulattat.

Boli becsapta Mária után az ajtót.

-          -Annyira utálom ezt a ringyót, miért nem tudod kirúgni? – mondta nagyon hevesen mérgében.

-          -Ő nem ringyó. – zártam le ezzel a témát. Nem akartam ezen vitatkozni most Bolival, amúgy sem értenénk ebben egyet. Minek fecsérelnék rá időt. Amúgy is azért van itt, hogy az elterelje a gondolataimat, ebben mindig is jó volt. – Boli csak egy gyors ferde mosollyal válaszolt és már is csábító üzemmódba kapcsolt.

-        -  Hogy vagy édesem? – mondta szépen lassan kimondva a szavakat, közben ugyan ilyen lassússággal kezdte kigombolni az ingje gombjait. – Úgy halottam rossz kisfiú voltál, én rólam meg azt mondják, hogy nagyon rossz kislány – folytatta a kis játékát. Mindig is mulattatónak találtam Boli csábítási technikáját. Ez most sem volt másként. Az ágyam széléhez jött, az ing már nem volt rajta, most a melltartójával bajlódott, de viszonylag azzal is gyorsan végzett. A hatalmas mellei úgy hullottak ki a mereven tartó melltartóból, hogy a látványtól merevedésem lett, rögtön beindultam, a nadrágomhoz erősen odafeszült a szerszámom. Boli jó tudta, hogy ezek után nincsen menekülése tőlem, de nem is hiszem, hogy akart volna, ha még is lett volna esélye rá.

Villám gyorsan magam alá gyűrtem a két kezét a feje fölé szorítottam, utasítottam neki, hogy tartsa ott, addig én leküzdöttem róla a farmerját és minden más ruha költeményt. A száját kezdte el harapdálni, a kezeit leengedve maga mellé, ezzel megszegve utasításomat, összenyomta melleit így még hatalmasabbnak tűntek mit amilyenek, ha eddig nem ágaskodott volna fel a farkam, akkor ez megtette volna a hatását. E tevékenysége közepette én igyekeztem a saját felsőmtől és nadrágomtól megszabadulni. Boli türelmetlenségében nem bírva magával  hozzásegített a nadrágom megszabadításától, aztán a gatyámnak is neki kezdett volna, de megálljt parancsoltam a kezeinek, erre lebiggyesztett ajakkal reagált. Ez egyáltalán nem szexi, de ettől még nem hervadt le a farkam. Gyors megszabadultam minden olyan tárgytól vagy ruhamenütől ami akadályt jelentett volna számunkra, aztán fölé tornyosultam és mielőtt megbüntettem volna rosszalkodása miatt, Boli be vitte nekünk a kegyelem döfést. – Büntess meg amiért rossz voltam. – mondta nekem már teljesen felizgult hangon. Ez volt a végszónk.

…

2015. Február 2. (Hétfő, kora este)

-          -Úrfi jöttek hozzád -  kopogott be Mária a szobám ajtaján, mivel tudta, hogy még mindig ugyan az a vendégem tegnap este óta, nem is zavart minket, ez idáig. Ki a fene zavarhat minket ilyenkor?

-          -Ki az? – kérdeztem mérgesen a szoba felőli ajtó résznél állva talpig meztelenül.

-          -Azt mondja a neve Molnár Vanda, az osztálytársad és a házidat hozta el neked. - Mi a fene? – hitetlenkedtem magamban. Mit keres ő itt?   

-          -Mindjárt lemegyek, mondd meg neki. – válaszoltam, miközben a szoba másik oldala felé igyekeztem, hogy valami ruhaszerűséget találjak magamnak. Halkabban kellett intézkednem, nehogy a végén felverjem a mély álmából Bolit.

 Elkészültem, rendbe hoztam magamat amennyire csak tudtam és elindultam lefelé a földszint irányába, ahol tudtommal Vanda várt rám.

-         -  Vanda? Te mit keresel itt? – kérdeztem tőle kíváncsian, a hangomra egy kicsit összerezzent, remélem nem ilyeztettem meg túlságosan. Nagyon vártam, hogy mi a magyarázata a házamban való megjelenésére? Mit akarhat?

-          - Szia Vanda. Szia Zombor. Hogy vagy. Kösz jól. Én is, köszönöm kérdésed. 

-Szia Vanda. Mit keresel itt? – nem vettem tudomást az előbbi markáns kis mondatait, ahol bemutatta, hogy hogyan kellett volna zajlania a jelenetnek.

-          -Úgy emlékszem szombaton te is hívatlanul jöttél el hozzánk... – érvelt, ami igaz is volt.  - Na de mindegy is, Mariann tanárnő kért meg engem, hogy hozzak el neked pár dolgot. – válaszolt a kérdésemre. Nyújtotta át a cuccokat amit Mariann küldött nekem. De miért pont vele küldette el a dolgokat? Nem értem.

-         -Nyugodj meg, nem fog még egyszer előfordulni. – ígértem meg és elvettem a dobozt meg a füzeteket a kezéből. -  Köszönöm, de nem kellett volna ezért fáradnod. Mariann tanárnő kért meg erre? És mondott neked valamit velem kapcsolatban? – kíváncsiskodtam tovább. Tudni akartam, hogy mit tudott meg rólam. Mit mondhatott el neki Mariann? Úgy tudom, hogy a psziológusoknak is vannak titoktartási kötelezettségeik.

-Tudom, hogy nem kellett volna, de na mindegy. Nem semmit, semmit nem mondott. – válaszolt megint csak a kérdésemre.

-Ühhüm.  Akarsz még valamit? – tettem fel neki a kérdést, mivel nagyon úgy nézett ki, mint aki nem csak egy dolog miatt jött el hozzám. 

-Hát ha már  itt vagyok… - kezdett bele, de megállítottam. Nem lett volna jó ötlet itt maradnia. Egyrészt mivel megfogadtam, hogy nem foglalkozok többet vele és elhatározásomnak eleget kívántam tenni, másrészt egy kielégült vadmacska feküdt tőlünk 10 méterre, akivel ha találkozott volna nem biztos, hogy jó lett volna a végkimenetele. Én nem Bolit féltettem, hanem Vandát. Boli elég heves természetű tud lenni, főleg, hogy ha a játékszerét kell megvédenie a többi kiscicától, ez rosszul hangzik, de igaz. Soha nem szoktam mesélni neki, hogy ha például mással vagyok, nem lenne bölcs dolog tőlem. És nem is akartam elveszíteni egy ilyen jó önkéntest, akit bármikor bármire rátudok venni. Ráadásul örömmel teljesíti az összes feltételemet, nincsenek különösebb elvárásai. Ez a legjobb az egészben.

-El kell menned. – jelentettem ki, de nem volt mit tenni.

-Óóó, hát kösz. Nem vártam tőled mást. Nem is értem, hogy egy ilyen köcsög miatt miért utaztam ilyen sokat. Menj a francba, Zombor. –  háborodott fel és elindult a kijárat felé. A szavai felbőszítettek engem is és közölni akartam vele, hogy mit gondolok róla.

-Menjek a francba? Ez most komoly Vanda? – mulatatott arckifejezése és nem tudtam nem vigyorogni rajta. - Én csak azt teszem amire nem régen megkértél, amire megkértek engem. És amit mindig a fejemhez vágsz, ahányszor valami nem helyén valót teszek elvárod, hogy kedves legyek veled. Meg amit az apáddal beszéltél péntek este, még mindig azt hiszed, hogy jóban lehetünk? Mióta ismerlek csak rosszul érzem magamat, mindent elrontasz körülöttem. És tudom, hogy miket mondtál a hátam mögött rólam, úgy, hogy ne akard, hogy sajnáljalak. – miközben kimondtam ami nagyon zavart már mióta, de főleg az elmúlt két napja a harag elöntötte a fejemet. Feltudtam volna robbanni e percben

-Te miről beszélsz?- értetlenkedett, a szokásos Vanda. - Azt már múlthéten megvitattuk. Ki kért meg arra, hogy tartsd magad távol tőlem? Hallottad, amit apukámnak mondtam? Szerinted nem volt teljesen igazam? Nem értem mit akarsz tőlem. Már csak 3 hónapig vagyunk a suliban. Miért pont most akarsz velem barátkozni? És ha akarod tudni én sem vagyok teljes mértékben biztos abban, hogy ez nekünk, mármint a barátság, menne közöttünk. De ezt is mondtam már neked, nem hallhattál semmi újat. – közölte velem a tényeket. – És amúgy is…mindent megkérdőjelezel amiben hiszek és csak az időmet rabolod. –  mondta nekem dühvel teli hangnemben. A dühe engem csak mosolyra késztetett. Úgy látszik elkezdett mulattatni a Vandával történő veszekedéseim, szócsatáim. 

-Tudod mit? Igazad van. Ez nekünk nem megy. Nem is értem miért strapáltam magamat eddig. Szia, Vanda. – köszöntem el tőle, de most már végleg. A kezemmel mutattam a kijárat felé, hogy ezzel is nyomatékosítsam, hogy most már nem kívánt személy a házamban és egyéb helyeken, ahol én tartózkodom. Már csak remélhetem, hogy érti a célzást.

-Szia Zombi. Örülök, hogy megismerhettelek. – az arcán rengeteg fajta érzelem suhant át egyszerre, megfordult és távozott az ajtómon és lehetséges, hogy az életemből is.

…

Dühösen rontottam be a szobám ajtaját, és levetődtem a kanapémra. Nagy dührohamom közepette el is feledkeztem az ágyamban fekvő Boliról, akit sajnos felriasztottam álmából.

-Mi a franc ütött beléd? – kérdezte feldúlt, nagyon fáradt hangon.

-Semmi. – válaszoltam, mivel köze nem volt hozzá, hogy mi a problémám.

-De mégis mi bajod van? Nem szoktál így viselkedni.

-Tényleg semmi közöd nincs hozzá. – közöltem vele nagyon szárazon, elég bunkó voltam, de még is mit várt?

-Egy köcsög vagy. Kielégítem az igényeidet és még egy szaros kérdésemre sem tudsz válaszolni. Basszad meg. – háborodása közepette feltápászkodott és szedelőzködni kezdte a cuccait.

-Még is mit művelsz? – kérdeztem tőle meglepetten. nem gondoltam volna, hogy ennyire felveszi a dolgot.

-Még is mit? Szerinted? Összepakolok, nem vagyok valamiféle tárgy akit kényed szerint használhatsz, aztán eldobhatsz. – hírtelen már fent is voltak rajta a ruhadarabjai. -  Ha máskor is szeretnél velem szexelni, akkor tanulj meg másként viselkedni velem. Amíg nem tudsz velem rendesen bánni, addig ne is várd, hogy bármit is művelhetsz velem. – dühösen kiabált velem. Megfogta a megmaradt cuccát és kiment az ajtómon.

Nem mentem le míg nem voltam biztos benne, hogy már nincsen itt Boli. Összeszedtem a tányérokat amiket éjszaka halmoztunk fel és leindultam a lépcsőn. A konyhában Mária mosogatott éppen, aki mikor meglátott bosszús tekintettel méregetett engem.

-Ó? Képes lefáradni ő kegyelme? Mily meglepő. – fogad Mária nagy örömben. - A fruska már félórája távozott. Nem volt valami jó kedvű és én sem mikor összefutottam vele. Máskor kérlek figyelmeztess, hogy ha ilyen bosszús hangulatban van. Még nekem kellett nyugtatgatnom, hogy ne törjön szét még a végén valamit. – Máriából olyan düh áramlott, ami nevetésre késztetett.

-Ez nem vicces Úrfi. – próbált leállítani.

-De az. – nevettem most már harsongva. Ő sem bírta tovább, nevetni kezdett velem együtt.

-Ha láttad volna mikor közöltem vele, hogy te minden lánnyal így viselkedsz. – csak még jobban nevetett. Az volt ezzel a szándéka, hogy fel húzza még jobban Bolit, ami sikerült is neki, abban biztos vagyok. Az a vicc az egészben, hogy haza egyedül még Bolit hoztam, mivel nekem így kényelmesebb. Senkit nem engednék csak úgy be, Bolinak annyi a kiváltsága, hogy jó kislány.  Semmi más. Amúgy meg hamar le fog csillapodni és vissza fogja könyörögni magát, ahogyan eddig is tette.

-Bárcsak láttam volna. – nevettem vele együtt tovább. 

Nem hittem volna... by Jane < 18.fejezet

18. 

Felismerés

Sziasztok Drágáim :) 

Tényleg rég nem hallottatok felőlem :( Sajnálom, de nagyon örülök, hogy láthatom azért aktívak vagytok, legalább is látom, hogy sokan látogatjátok az oldalamat. Ez nekem bőven elég <3 

Most mesélek egy picit magamról: 

Képzeljétek.. nagyon jól sikerült az érettségim, persze mehetett volna jobban is, de ez jött össze és ez is nagyon szép eredmény :3 

Van munkám :D Sokszor dühöngök, hogy nincs időm másra, de aztán anyám észhez térít, hogy ez hatalmas lehetőség számomra ;) 

Szóval egyenlőre ennyit mára :D 

XoXo Jane 

Zombor

2015. Január 30 (Péntek)

Endre kopogott Vanda ajtaján, az ajtaja teli volt rajzokkal és képekkel, a rajzok nagyon szépek, de elég egyszerűek voltak, a képeken rengeteg ember szerepelt, de amennyi időm volt megnézni annyit láttam, hogy majdnem mindegyiken rajta volt.

Halottam az ajtó túloldalán Vanda lágy hangját miközben azt kérdezi ,,Ki az?”. A hangjának hallatától dobogni kezdett a szívem és feszült lettem. Nem értettem a reakciómat.

 A következő pillanatban már bent is találtam magamat, nagyon ideges lettem, féltem, úgy éreztem magamat, mint gyerekkoromban a túlélő táborban, jól van ez az elnevezés nagyon túlzás, de ezt adták neki, hogy minél több 12 éves srácot becsalogassanak. Az első 2. napban nagyon féltünk, mert a nagyobbak akik már többször is jártak a táborban elhitették velünk 2. nap, hogy ez lesz életünk utolsó napja és amikor körbe vették a sátrunkat és ijesztő hangokat adtak ki, én tényleg azt hittem az lesz. De aztán, miután az egyik sátoros társam sírni kezdett a nagyobbak, akik kitervelték az egészet ,,beavatás képpen” hatalmas nevető görcsbe törtek ki. Szerintem nem volt vicces.

Szóval mikor a sátorban ijedten vártuk az eseményeket ugyan így mint most dobogott a fejemben a szívem és iszonyat ideges voltam és persze féltem is. Pedig a szituáció most teljesen más mint akkor volt.

-         - Szia Zombor. – üdvözölt , ezt a két szót szótagolva, szépen lassan mondta ki. Nagyon meglepett, ijedt arcot vágott.

-          -Hát fiatalok, akkor kettesben hagylak benneteket. – mondta Vanda apja lányára nézve hangtalanul köszöntek el egymástól. Olyan apa lánya közötti néma beszédnek lettem tanúja, persze nem értettem belőle semmit. De a Vanda mosolyát azért megértettem, kb annyit jelenthetett, hogy nyugodj meg apa, uralom a helyzetet.

Miután távozott Endre hatalmas csend telepedett kettőnk közé, ami gondolom nem igazán volt ínyére, mert megtörte a hangtalanságot.  

-          -Hogy vagy? – kérdezte őszintén érdeklődve a hogylétem felől. – Hogy-hogy hozzám jöttél Zombor? Tudok valamiben segíteni? –kérdezte.

Kérdése nagyon könnyűnek hallatszott, mert az is volt, de nem számomra. A feltett kérdésre valójában magam sem tudtam a választ, azt sem tudtam, hogy-hogy kerültem Vandáékhoz, hogy hogyan voltam képes a két lábamon felmenni a lépcsőn és végül belépni Vanda szobájába, ahol épp egymással szemben álltuk és méregettük az előttünk állót. Kinyitottam lecsuktam a szememet, ezt jó sokszor megismételtem nagy levegő vételek között. Anya tanította ezt a módszert, amivel kitisztíthatóak az ember gondolatai. Nálam mindig beszokott válni. Mikor pár elme kitisztító gyakorlat után kinyitottam a szemeimet Vandát néztem, de másképpen mint eddig, rájöttem, hogy a tudatalattim őt kereste, ide vezetett hozzá, mert ő kell most nekem. Elé léptem, nem sok távolság maradt közöttünk, gyakorlatilag, hogy ha még egyet léptem volna, akkor már csak egy leheletnyi hely lett volna közöttünk. A szemeit néztem, amiből rengeteg minden tükröződött, rengeteg olyan amit én még nem tudok róla, de szeretném megtudni. Megfogtam a kezeit, a két gyönyörű szempár most már riadtan  meredt rám. Elkezdtem az én kezeimmel az övéit simogatni, cirógatni, míg nem a szemei, az arcával együtt értetlenné vált, nem értette, hogy mi történik, ahogy én sem igazán. Csak néztem őt, egyenesen bámultam rá. Kétszer is megpróbálkoztam magyarázatot adni, de hang nem jött ki a torkomon, míg nem harmadik próbálkozásra már igen.

-         - Nem akarok egyedül lenni. Itt maradhatok ma éjjel?- kérdeztem őszintén, hangsúlyosan szótagolva szépen lassan a szavakat, hogy ezzel is tudatosítsam, hogy milyen fontos lenne ez nekem. - Te vagy az egyetlen akivel őszinte lehetek és akivel most leginkább szeretnék lenni. Nem akarok egyedül lenni, most nem. – erősködtem továbbra is. Most csak tényleg reménykedni tudtam, hogy igen lesz a válasz. Magyarázatra még nem készültem fel.

-          - Hát nem vártam ezt az őszinte kitárulkozásodat. – mondta Vanda ezzel mosolyt csalva az arcomra, mindig sikerül fölvidítania, jól csinálja    - De ha már itt vagy kerülj beljebb. -  adott engedélyt, mire megkönnyebbültem és az agya felé vettem az irányt, ahol odaérve le is ültem  - Helyezd kényelembe magad! – mondta Vanda felháborodottat játszva  a modortalanságom miatt.

-          -Megtettem. – válaszoltam.

-          -Látom. – mondta miközben letelepedett az ágya baloldalára, jó távol tőlem.

-         - Nem harapok. –mondtam, egy kicsit mogorván.

-          -Tudom. – jelentette ki és kicsit közelebb húzódott hozzám. De még mindig túl nagy távolságot éreztem magunk között, pedig épp az ő közelségére vágytam.

-         - Kérlek feküdj le mellém. – kérleltem.

Lefeküdt mellém.

Nagyon sokáig csak ültünk egymás mellett és a plafont bámultuk, amin rengeteg sötétben világító fuvoreszkáló csillagok voltak, nagyon szép látványt nyújtottak, nem szebb mint az igaziak, de most ebben a pillanatban pótolták őket.

Nagy nehezen összeszedtem magamat, elkezdtem beszélni, csak úgy jött az őszinteség belőlem, mindent elmondtam ami a szívemet nyomta, jól van nem mindent, de sokat tudott meg rólam Vanda, mint előtte még senki más. Nem tudom, hogy honnan van ez a nagyfokú bizalmam feléje, de úgy érzem, hogy vele mindent megoszthatok és hogy nem kell félnem attól, hogy esetleg nem értene meg. Ez volt jó nagyon Vandában, hogy mindenkit megértett, ha nem is akkor is megpróbálkozott azzal, hogy megértse a másikat. Ezért és sok másért is kedvelem őt, mindig is kedveltem, bár nem ismertem úgy mint ahogy mostanában  nyílt meg előttem. Bármivel kilehet hozni a sodrából, de bármivel kilehet békíteni, megbocsátó ember. Nagyon őszinte, sokszor túlságosan is és… nagyon sokáig tudnám sorolni, hogy miket tudtam meg eddig a személyiségéről, a lelkéről.

Elmeséltem neki, hogy pillanatnyilag milyen a kapcsolatom az apámmal. ,, Miért okol téged anyád haláláért?”   kérdezte Vanda, arra soha sem kaptam választ az apámtól, hogy miért okol engem a sok mindenért, ha meghal soha nem is fogok. Nem tudom, hogy tudni akarom-e !?

Amikor mérgében, ittasan engem okol az édesanyám haláláért az olyan érzés mikor tőrt szúrnak az ember szívébe, iszonyatosan fáj az, hogy én vagyok a hibás és apám minden alkalmat megragad, hogy közölhesse velem. És minden alkalommal nagyon fáj, soha sem fogom elfelejteni mikor utoljára voltam anyámmal, az-az együtt lét jelentette számára a véget és ez az én hibám volt. El is meséltem ezt a történetet Vandának, aki rögtön mire a történet végére értem megvédett engem. Szerinte nem én vagyok a hibás és az anyukám annyira szeretett, hogy olyan állapotban amiben volt, engem akart boldoggá tenni, a kisfiát. Nagyon jól esett amiket mondott nekem, de nem változtatnak az érzéseimen ezzel kapcsolatban, esetleg enyhülnek, de soha el nem tűnnek a szívemből. Mardosni fog örökké.

Vanda témát váltott,ha nem hallgattatom el a locsogó száját, nem tudom mi történhetett volna, lehet másféle képpen alakultak volna az este folyamán a dolgok. 

2015. Január 31. (Szombat hajnali 3-kor)

Sötétség volt, nem tudtam hol vagyok, láttam egy világító órát ami 3 órát mutatott, mikor a hátamra fordultam a fuvoreszkáló csillagokat láttam meg. Rögtön jött a felismerés,  Vanda ágyában alszom. Előjöttek az emlékeim, az apámról, Aisa-ról, Vanda apjáról, Vanda arcáról mikor megjelentem a szobájában és a közös beszélgetésünkről. Hírtelen rájöttem, hogy nem biztos, hogy itt kellene lennem, még rossz irányba is indulhat Vanda és az én történetem, de nem csak ez volt az oka. Úgy érzem a tűzzel játszom. Felálltan és az ajtó felé vettem az irányt ami egy picit nyitva volt és fény szűrődött ki a túloldalról. Nagyon Halk beszélgetést hallatszott ki. Ahogy ki vettem az egyik hang Endréjé volt, a másik meg Vandáé, ők beszélgettek úgy hogy senki se hallja meg őket, de nem voltak elég óvatosak.

-          -Nem tudom apa. – mondta Vanda apjának.

-         - És hogy van? – kérdezte Endre.

-          -Szerintem jobban, jót tett neki a beszélgetésünk.

-         - Milyen viszonyban van az apjával? – érdeklődött Endre.

-          -Hát – Habozott egy picit, biztos azon gondolkodott, hogy beszélhet e róla vagy sem, hát én úgy gondolom, hogy nem.. – nem annyira jó a viszonyuk, sőt amiket mondott nekem, az alapján én azt mondanám, hogy az apja egy rossz ember, de meg is értem valami felől, a felesége meghalt és egyedül maradt a gondokkal segítség nélkül, ráadásul Zomborral is törődnie kellett volna, amit nem tett meg, ezért gondolom őt rossz embernek. Zombor érzései meg vegyesek, szereti az apját, de közben utálja is. – sóhajtott nagyokat Vanda. Mit tud ő rólunk egyáltalán? Nem is mondtam el mindent neki, a felét sem tudja a mi sztorinknak, erre meg itt okoskodik. Én teher? Szerinte én terhet jelentek mások számára? legalább most már tudom hányadán állunk. – Szerintem akkor is el kellene látogatnia az apjához, még is csak az apja. – szólalt meg megint okoskodva Vanda. Az apja csak hümmögött, végül puszit nyomott a homlokára, elköszönt és bement a szobájába, Vanda is követte a példáját és a szobájába tartott. Én gyorsan hátráltam és halkan az ágyhoz szaladtam, és befeküdtem, betakaróztam és eljátszottam, hogy mély alszom.

Míg vártam, hogy elalszik a mérgem egyre jobban erősödött az ágytársam iránt, hogy gondolta, hogy ítélkezhet felettem? Ezt nem először tette már meg velem, mindig tud okoskodni valamivel kapcsolatban. Nem is értettem, hogy- hogy bízhattam meg benne ennyire. Sajnos rossz ember ismerő vagyok. Ezt a hibát nem követem el még egyszer.

2015. Január 31. (Szombat hajnali fél 5-kor)

Egy órával később mikor már biztos voltam abban, hogy Vanda az álmok világát járja, feltápászkodtam szépen óvatosan és elindultam kifelé a sötétben, az ajtó nem nyikorog Istennek hála, a lépcső felé vettem az irányt, szépen lassan lekandikáltam, mivel alig láttam valamit. Észre vettem egy kapcsolót amit felkapcsoltam, a pici lámpák a falon egy családi képet világítottak meg, megérkezésemkor észre sem vettem, hogy ennyi kép lóg a falon. A családi fotón ott volt Vanda anyja, apja és két iker pár, akikről tudom, hogy Vanda bátyai, mindenki Vanda körül van és az ő vállát, derekát fogják, ő van a középpontban. Nevetnek, boldogok. Úgy látszik, hogy náluk nagy figyelmet szentelnek rá, már értem, hogy miért is lehet ennyire elkényeztetett. Tipikus..

-         - Zombor? – szólal meg bizonytalanul egy lágy hang a hátam mögött. Megfordultam és Vanda anyával találtam magamat szembe, aki értetlen arcot vágott

-          -Jó estét. – köszöntem illemtudóan.

-         - Szia, már is elmész? – kérdezte. - Jól teszed. – nem értettem, hogy honnét jött ez a hírtelen mogorvaság. – Az apád az intenzíven fekszik te meg itt az én házamban éppen az én lányomat szédíted? Mit gondolsz fiam? – hitetlenkedve néztem erre a nőre, aki csak ugyan úgy mint Vanda vörös hajú volt, még a természetük is hasonló. – Nem szeretnélek többször a lányom közelében látni, menny el és többé ne gyere vissza. A te fajtád nem illik az én kislányomhoz. – fejezte be a mondandóját és elindult fel a lépcsőn.

-        -  Ne izguljon soha többet nem fog látni engem. – tettem ígéretet.

Siettem ki az ajtón, nem rohantam inkább, gyorsan beszálltam a kocsiba és elhajtottam, csak mentem és mentem, utcából utcába míg el nem értem a budai lánchídi részhez, ott leparkoltam az egyik parkolóban, ahol nem volt annyira nagy a hó, az a jó, hogy dolgoznak a hó szedők. Kiszálltam és lementem az egyik lánchídi oldallépcsőn, ott lent oda mentem a korláthoz és a folyót kezdtem el nézni ami sodorta magával a jeget.

Csak úgy mint a jég engem is állandóan a sodort az élet, nem tudhatom, hogy mit hoz a jövőm. Hiába van pénzem, nem tudhatom hogy meddig marad a birtokomban és nem tudhatom, hogy valaha is boldog leszek e. Ezért hagyom, hogy sodorjon az élet, és lehet egyszer megtalálom a helyemet a világban. Addig is az eddigi életfelfogásomat tovább követem, ami szerint hagyom, hogy történjenek csak velem a dolgok, akár rossz, akár jó. Még a kísértéseknek is engedek ha az kell ahhoz, hogy egy picit is boldogabbnak érezzem magamat.

 Már 6 óra felé járhatott az idő, a nap már felkelőben volt, de sajnos a táj csodálása helyett a fejemben való kavarodásra figyeltem. A gondolataim mindenfelé cikáztak, azt hittem, hogy felfog robbanni, de nem robbant fel. Csak az járt a fejemben a végére, hogy nem kellek senkinek.