Nem hittem volna... by Jane < 18.fejezet

18. 

Felismerés

Sziasztok Drágáim :) 

Tényleg rég nem hallottatok felőlem :( Sajnálom, de nagyon örülök, hogy láthatom azért aktívak vagytok, legalább is látom, hogy sokan látogatjátok az oldalamat. Ez nekem bőven elég <3 

Most mesélek egy picit magamról: 

Képzeljétek.. nagyon jól sikerült az érettségim, persze mehetett volna jobban is, de ez jött össze és ez is nagyon szép eredmény :3 

Van munkám :D Sokszor dühöngök, hogy nincs időm másra, de aztán anyám észhez térít, hogy ez hatalmas lehetőség számomra ;) 

Szóval egyenlőre ennyit mára :D 

XoXo Jane 

Zombor

2015. Január 30 (Péntek)

Endre kopogott Vanda ajtaján, az ajtaja teli volt rajzokkal és képekkel, a rajzok nagyon szépek, de elég egyszerűek voltak, a képeken rengeteg ember szerepelt, de amennyi időm volt megnézni annyit láttam, hogy majdnem mindegyiken rajta volt.

Halottam az ajtó túloldalán Vanda lágy hangját miközben azt kérdezi ,,Ki az?”. A hangjának hallatától dobogni kezdett a szívem és feszült lettem. Nem értettem a reakciómat.

 A következő pillanatban már bent is találtam magamat, nagyon ideges lettem, féltem, úgy éreztem magamat, mint gyerekkoromban a túlélő táborban, jól van ez az elnevezés nagyon túlzás, de ezt adták neki, hogy minél több 12 éves srácot becsalogassanak. Az első 2. napban nagyon féltünk, mert a nagyobbak akik már többször is jártak a táborban elhitették velünk 2. nap, hogy ez lesz életünk utolsó napja és amikor körbe vették a sátrunkat és ijesztő hangokat adtak ki, én tényleg azt hittem az lesz. De aztán, miután az egyik sátoros társam sírni kezdett a nagyobbak, akik kitervelték az egészet ,,beavatás képpen” hatalmas nevető görcsbe törtek ki. Szerintem nem volt vicces.

Szóval mikor a sátorban ijedten vártuk az eseményeket ugyan így mint most dobogott a fejemben a szívem és iszonyat ideges voltam és persze féltem is. Pedig a szituáció most teljesen más mint akkor volt.

-         - Szia Zombor. – üdvözölt , ezt a két szót szótagolva, szépen lassan mondta ki. Nagyon meglepett, ijedt arcot vágott.

-          -Hát fiatalok, akkor kettesben hagylak benneteket. – mondta Vanda apja lányára nézve hangtalanul köszöntek el egymástól. Olyan apa lánya közötti néma beszédnek lettem tanúja, persze nem értettem belőle semmit. De a Vanda mosolyát azért megértettem, kb annyit jelenthetett, hogy nyugodj meg apa, uralom a helyzetet.

Miután távozott Endre hatalmas csend telepedett kettőnk közé, ami gondolom nem igazán volt ínyére, mert megtörte a hangtalanságot.  

-          -Hogy vagy? – kérdezte őszintén érdeklődve a hogylétem felől. – Hogy-hogy hozzám jöttél Zombor? Tudok valamiben segíteni? –kérdezte.

Kérdése nagyon könnyűnek hallatszott, mert az is volt, de nem számomra. A feltett kérdésre valójában magam sem tudtam a választ, azt sem tudtam, hogy-hogy kerültem Vandáékhoz, hogy hogyan voltam képes a két lábamon felmenni a lépcsőn és végül belépni Vanda szobájába, ahol épp egymással szemben álltuk és méregettük az előttünk állót. Kinyitottam lecsuktam a szememet, ezt jó sokszor megismételtem nagy levegő vételek között. Anya tanította ezt a módszert, amivel kitisztíthatóak az ember gondolatai. Nálam mindig beszokott válni. Mikor pár elme kitisztító gyakorlat után kinyitottam a szemeimet Vandát néztem, de másképpen mint eddig, rájöttem, hogy a tudatalattim őt kereste, ide vezetett hozzá, mert ő kell most nekem. Elé léptem, nem sok távolság maradt közöttünk, gyakorlatilag, hogy ha még egyet léptem volna, akkor már csak egy leheletnyi hely lett volna közöttünk. A szemeit néztem, amiből rengeteg minden tükröződött, rengeteg olyan amit én még nem tudok róla, de szeretném megtudni. Megfogtam a kezeit, a két gyönyörű szempár most már riadtan  meredt rám. Elkezdtem az én kezeimmel az övéit simogatni, cirógatni, míg nem a szemei, az arcával együtt értetlenné vált, nem értette, hogy mi történik, ahogy én sem igazán. Csak néztem őt, egyenesen bámultam rá. Kétszer is megpróbálkoztam magyarázatot adni, de hang nem jött ki a torkomon, míg nem harmadik próbálkozásra már igen.

-         - Nem akarok egyedül lenni. Itt maradhatok ma éjjel?- kérdeztem őszintén, hangsúlyosan szótagolva szépen lassan a szavakat, hogy ezzel is tudatosítsam, hogy milyen fontos lenne ez nekem. - Te vagy az egyetlen akivel őszinte lehetek és akivel most leginkább szeretnék lenni. Nem akarok egyedül lenni, most nem. – erősködtem továbbra is. Most csak tényleg reménykedni tudtam, hogy igen lesz a válasz. Magyarázatra még nem készültem fel.

-          - Hát nem vártam ezt az őszinte kitárulkozásodat. – mondta Vanda ezzel mosolyt csalva az arcomra, mindig sikerül fölvidítania, jól csinálja    - De ha már itt vagy kerülj beljebb. -  adott engedélyt, mire megkönnyebbültem és az agya felé vettem az irányt, ahol odaérve le is ültem  - Helyezd kényelembe magad! – mondta Vanda felháborodottat játszva  a modortalanságom miatt.

-          -Megtettem. – válaszoltam.

-          -Látom. – mondta miközben letelepedett az ágya baloldalára, jó távol tőlem.

-         - Nem harapok. –mondtam, egy kicsit mogorván.

-          -Tudom. – jelentette ki és kicsit közelebb húzódott hozzám. De még mindig túl nagy távolságot éreztem magunk között, pedig épp az ő közelségére vágytam.

-         - Kérlek feküdj le mellém. – kérleltem.

Lefeküdt mellém.

Nagyon sokáig csak ültünk egymás mellett és a plafont bámultuk, amin rengeteg sötétben világító fuvoreszkáló csillagok voltak, nagyon szép látványt nyújtottak, nem szebb mint az igaziak, de most ebben a pillanatban pótolták őket.

Nagy nehezen összeszedtem magamat, elkezdtem beszélni, csak úgy jött az őszinteség belőlem, mindent elmondtam ami a szívemet nyomta, jól van nem mindent, de sokat tudott meg rólam Vanda, mint előtte még senki más. Nem tudom, hogy honnan van ez a nagyfokú bizalmam feléje, de úgy érzem, hogy vele mindent megoszthatok és hogy nem kell félnem attól, hogy esetleg nem értene meg. Ez volt jó nagyon Vandában, hogy mindenkit megértett, ha nem is akkor is megpróbálkozott azzal, hogy megértse a másikat. Ezért és sok másért is kedvelem őt, mindig is kedveltem, bár nem ismertem úgy mint ahogy mostanában  nyílt meg előttem. Bármivel kilehet hozni a sodrából, de bármivel kilehet békíteni, megbocsátó ember. Nagyon őszinte, sokszor túlságosan is és… nagyon sokáig tudnám sorolni, hogy miket tudtam meg eddig a személyiségéről, a lelkéről.

Elmeséltem neki, hogy pillanatnyilag milyen a kapcsolatom az apámmal. ,, Miért okol téged anyád haláláért?”   kérdezte Vanda, arra soha sem kaptam választ az apámtól, hogy miért okol engem a sok mindenért, ha meghal soha nem is fogok. Nem tudom, hogy tudni akarom-e !?

Amikor mérgében, ittasan engem okol az édesanyám haláláért az olyan érzés mikor tőrt szúrnak az ember szívébe, iszonyatosan fáj az, hogy én vagyok a hibás és apám minden alkalmat megragad, hogy közölhesse velem. És minden alkalommal nagyon fáj, soha sem fogom elfelejteni mikor utoljára voltam anyámmal, az-az együtt lét jelentette számára a véget és ez az én hibám volt. El is meséltem ezt a történetet Vandának, aki rögtön mire a történet végére értem megvédett engem. Szerinte nem én vagyok a hibás és az anyukám annyira szeretett, hogy olyan állapotban amiben volt, engem akart boldoggá tenni, a kisfiát. Nagyon jól esett amiket mondott nekem, de nem változtatnak az érzéseimen ezzel kapcsolatban, esetleg enyhülnek, de soha el nem tűnnek a szívemből. Mardosni fog örökké.

Vanda témát váltott,ha nem hallgattatom el a locsogó száját, nem tudom mi történhetett volna, lehet másféle képpen alakultak volna az este folyamán a dolgok. 

2015. Január 31. (Szombat hajnali 3-kor)

Sötétség volt, nem tudtam hol vagyok, láttam egy világító órát ami 3 órát mutatott, mikor a hátamra fordultam a fuvoreszkáló csillagokat láttam meg. Rögtön jött a felismerés,  Vanda ágyában alszom. Előjöttek az emlékeim, az apámról, Aisa-ról, Vanda apjáról, Vanda arcáról mikor megjelentem a szobájában és a közös beszélgetésünkről. Hírtelen rájöttem, hogy nem biztos, hogy itt kellene lennem, még rossz irányba is indulhat Vanda és az én történetem, de nem csak ez volt az oka. Úgy érzem a tűzzel játszom. Felálltan és az ajtó felé vettem az irányt ami egy picit nyitva volt és fény szűrődött ki a túloldalról. Nagyon Halk beszélgetést hallatszott ki. Ahogy ki vettem az egyik hang Endréjé volt, a másik meg Vandáé, ők beszélgettek úgy hogy senki se hallja meg őket, de nem voltak elég óvatosak.

-          -Nem tudom apa. – mondta Vanda apjának.

-         - És hogy van? – kérdezte Endre.

-          -Szerintem jobban, jót tett neki a beszélgetésünk.

-         - Milyen viszonyban van az apjával? – érdeklődött Endre.

-          -Hát – Habozott egy picit, biztos azon gondolkodott, hogy beszélhet e róla vagy sem, hát én úgy gondolom, hogy nem.. – nem annyira jó a viszonyuk, sőt amiket mondott nekem, az alapján én azt mondanám, hogy az apja egy rossz ember, de meg is értem valami felől, a felesége meghalt és egyedül maradt a gondokkal segítség nélkül, ráadásul Zomborral is törődnie kellett volna, amit nem tett meg, ezért gondolom őt rossz embernek. Zombor érzései meg vegyesek, szereti az apját, de közben utálja is. – sóhajtott nagyokat Vanda. Mit tud ő rólunk egyáltalán? Nem is mondtam el mindent neki, a felét sem tudja a mi sztorinknak, erre meg itt okoskodik. Én teher? Szerinte én terhet jelentek mások számára? legalább most már tudom hányadán állunk. – Szerintem akkor is el kellene látogatnia az apjához, még is csak az apja. – szólalt meg megint okoskodva Vanda. Az apja csak hümmögött, végül puszit nyomott a homlokára, elköszönt és bement a szobájába, Vanda is követte a példáját és a szobájába tartott. Én gyorsan hátráltam és halkan az ágyhoz szaladtam, és befeküdtem, betakaróztam és eljátszottam, hogy mély alszom.

Míg vártam, hogy elalszik a mérgem egyre jobban erősödött az ágytársam iránt, hogy gondolta, hogy ítélkezhet felettem? Ezt nem először tette már meg velem, mindig tud okoskodni valamivel kapcsolatban. Nem is értettem, hogy- hogy bízhattam meg benne ennyire. Sajnos rossz ember ismerő vagyok. Ezt a hibát nem követem el még egyszer.

2015. Január 31. (Szombat hajnali fél 5-kor)

Egy órával később mikor már biztos voltam abban, hogy Vanda az álmok világát járja, feltápászkodtam szépen óvatosan és elindultam kifelé a sötétben, az ajtó nem nyikorog Istennek hála, a lépcső felé vettem az irányt, szépen lassan lekandikáltam, mivel alig láttam valamit. Észre vettem egy kapcsolót amit felkapcsoltam, a pici lámpák a falon egy családi képet világítottak meg, megérkezésemkor észre sem vettem, hogy ennyi kép lóg a falon. A családi fotón ott volt Vanda anyja, apja és két iker pár, akikről tudom, hogy Vanda bátyai, mindenki Vanda körül van és az ő vállát, derekát fogják, ő van a középpontban. Nevetnek, boldogok. Úgy látszik, hogy náluk nagy figyelmet szentelnek rá, már értem, hogy miért is lehet ennyire elkényeztetett. Tipikus..

-         - Zombor? – szólal meg bizonytalanul egy lágy hang a hátam mögött. Megfordultam és Vanda anyával találtam magamat szembe, aki értetlen arcot vágott

-          -Jó estét. – köszöntem illemtudóan.

-         - Szia, már is elmész? – kérdezte. - Jól teszed. – nem értettem, hogy honnét jött ez a hírtelen mogorvaság. – Az apád az intenzíven fekszik te meg itt az én házamban éppen az én lányomat szédíted? Mit gondolsz fiam? – hitetlenkedve néztem erre a nőre, aki csak ugyan úgy mint Vanda vörös hajú volt, még a természetük is hasonló. – Nem szeretnélek többször a lányom közelében látni, menny el és többé ne gyere vissza. A te fajtád nem illik az én kislányomhoz. – fejezte be a mondandóját és elindult fel a lépcsőn.

-        -  Ne izguljon soha többet nem fog látni engem. – tettem ígéretet.

Siettem ki az ajtón, nem rohantam inkább, gyorsan beszálltam a kocsiba és elhajtottam, csak mentem és mentem, utcából utcába míg el nem értem a budai lánchídi részhez, ott leparkoltam az egyik parkolóban, ahol nem volt annyira nagy a hó, az a jó, hogy dolgoznak a hó szedők. Kiszálltam és lementem az egyik lánchídi oldallépcsőn, ott lent oda mentem a korláthoz és a folyót kezdtem el nézni ami sodorta magával a jeget.

Csak úgy mint a jég engem is állandóan a sodort az élet, nem tudhatom, hogy mit hoz a jövőm. Hiába van pénzem, nem tudhatom hogy meddig marad a birtokomban és nem tudhatom, hogy valaha is boldog leszek e. Ezért hagyom, hogy sodorjon az élet, és lehet egyszer megtalálom a helyemet a világban. Addig is az eddigi életfelfogásomat tovább követem, ami szerint hagyom, hogy történjenek csak velem a dolgok, akár rossz, akár jó. Még a kísértéseknek is engedek ha az kell ahhoz, hogy egy picit is boldogabbnak érezzem magamat.

 Már 6 óra felé járhatott az idő, a nap már felkelőben volt, de sajnos a táj csodálása helyett a fejemben való kavarodásra figyeltem. A gondolataim mindenfelé cikáztak, azt hittem, hogy felfog robbanni, de nem robbant fel. Csak az járt a fejemben a végére, hogy nem kellek senkinek.