Nem hittem volna... by Jane < 17.fejezet

17.

 Sodródás

Sziasztok Drágák!

Nagyon sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, de mentségemre legyen az a tény, hogy érettségizem, sajnos. Nagyon utálatos egy dolog. Amúgy hogy ha azt mondják nektek, hogy "jaj de könnyű volt", "nem volt érdemes rá tanulni", ne higgyetek nekik, mert én hittem és most itt állok egy 4es töri írásbelivel, tudom, hogy örülnöm kellene neki, de töri volt az egyetlen olyan tantárgy amivel szívesen foglalkoztam, de a testvéreim mondogatták nekem, hogy hagyjam, tök egyszerű, csak az időm megy vele és tényleg alig foglalkoztam vele és ez lett belőle. Most biztos hülyének néztek. 

Na csak annyit akartam ezzel közölni, hogy tanuljatok, mert ez a ti életetek, nem járhattok rosszul, hogy ha tanultok egy picivel többet, legalábbis annyit ami a kívánt eredményhez szükséges. :D Oktatásnak vége :D Tényleg bocsi :D 

Jó olvasást <3 

XoXo Jane 

2015. Január 30 (Péntek)

Ma, sok lopott pillantást vetettünk egymásra Vandával, túl sokat. Rájöttem, hogy túl nagy hatást kezdett rám gyakorolni, úgy hogy úgy döntöttem, hogy meg kell húznom egy határt, de úgy láttam ő is így vélekedik, mondta, hogy ma inkább otthon lenne, mert tanulnia is kell, meg miden.  Megkönnyítette a dolgomat ezzel. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem kell elé állnom, hogy megmondjam neki: ,,lassítanunk kell.” . Különben is, hogy hallatszott volna ez a két szó, ha én mondtam volna ki. Egy férfi szájából? És hogyan magyaráztam volna meg hirtelen hátrálásomat? Én magam sem tudom, hogy mi ez az érzés ami napok vagy hetek óta a birtokába kerített, ahonnét nem tudok szabadulni. Nem, nem lettem volna rá képes, hogy bármit is mondjak Vandának, és mint tudom, Vanda imádja meghallgatni a magyarázkodásait az embereknek. Szereti az okokat tudni, hogy mit miért csinált az ember. Én meg nem tudtam volna mit mondani neki válaszul. 

...

A házban hatalmas sötétség volt a hóvihar miatt, csak a kandalló tüze égett a kályhában, melyet begyújtva találtam mikor haza értem az iskolából. Mária, a bejárónőnk mindig kifogástalan munkát végez és nem mellesleg jó társaság is tud lenni, hogy ha az kell az embernek. Mit kertelek olyan nekem mint egy nagymama, nagyon bírom a fejét, bár ezt még soha sem mondtam még neki, nem tudom, hogy miért. 

Melegedtem a kandalló tüzénél, miközben a semmiből jőve eszembe jutott egy emlék.

-  Jaj Zomborkám ne nézd a tüzet folyamatosan, mert a végén még az este nem maradsz szárazon. – ment el anyu mellettem konyha irányába. Anya mindig is úgy csűrni-csavarni tudja a szavakat, hogy az egészből végül nem értek semmit.

-  Nem fogok anyu! – vágtam vissza, a mondat első felére reagálva, mivel a második részének a megértése már kérdéses volt. Ő megfordult és csípőre tette kezeit.

-  Igazán? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel.

-  Igen, igazán – Válaszoltam. – és ne szólíts állandóan Zombornak. – duzzogva tettem hozzá.

-  Mi bajod van a neveddel? –kérdezte miközben felém tartott.

Leült a kanapéra és felém fordulva felvonta a bal szemöldökét. 

-  Olyan furcsa egy név. – válaszoltam az arcomat összepréselve.

-  Szerintem gyönyörű – Mosolygott nagy vidáman. – tudod a neved a Zsombor régi magyar személyneve, mikor egyszer meghallottam ezt a nevet, csodálatosnak tartottam és eldöntöttem, hogy ha egyszer fiam lesz, ez lesz a neve. És látod? Te meg is kaptad. – csiklandozta meg anya játékosan a hasamat. Én meg kapálóztam, mivel nagyon csiklandós vagyok.

-  De attól még fura. – duzzogtam tovább.

-  Akkor mondogasd magadban sokszor, addig, míg meg nem szokod. Lásd menni fog. – biztató mosollyal az arcán kuporodott le a kanapé elé, engem is magával rántva. Így ültünk egymás mellett, cirógatta a hajamat, a hátamat, az arcomat, amíg én el nem aludtam Anyu lágy kókusz és vanillia illata között.

Emlékek úgy surrantak át az agyamon, mint ha csak tegnap lett volna. Ez egy jelentéktelen kis emlék, nem nagy jelentősége van, de a kevés emlék ami anyáról van, ez az egyik és nem szeretnék soha megválni tőle.

 Anya illatára még a mai nap is emlékszem. Imádtam. Apa is nagyon szerette Anya illatát. Erről jut eszembe, úgy volt, hogy ma jön haza apa, de még nem érkezett meg, már egy 2 órája itthon kellene lennie. Biztos valamelyik ügyfelével vagy valamelyik nőcskéjével van el. Nem zavarna a dolog, hogy ah egyszer betartaná amit mond nekem. A kislányos duzzogásomtól néha én is kivagyok, de mentségemre legyen, hogy nők neveltek fel, csak nők, gyakorlatilag. Anya, mamám egy ideig, aztán Aisa és most mondhatni Mária az aki sürög forog körülöttem és oktat ki folyamatosan. úgy hogy néha a furcsa lányos viselkedésemnek ők az okai, túl sok időt töltöttem velük, de legalább jól értek a lányok nyelvén, persze egyet kivéve, de őt is megfogom fejteni hamarosan. 

...

A nagy csöndben megszólalt a telefon, a telefonom a konyhában volt és nagyon sötét volt arra felé. 

Erőt vettem magamon, mert olyan lustán fetrengtem a kanapén, nehéz volt belőle kikászálódni, de elindultam a telefonom irányába. - Ó basszus. - kiáltottam magam elé, mivel belerúgtam valamibe, összeszedtem magamat és a még mindig megállás nélkül csörgő telefonomhoz siettem, végre megtaláltam a Black Berry- met, és felvettem. A vonal túlsó oldalán egy idős hangot halottam. Bemutatkozott, tudakolta, hogy ki vagyok, ezért és is bemutatkoztam, aztán végül belekezdett: ’Az apjáról lenne szó’ , innentől elvesztettem a  fonalat. A hívás végén megköszöntem, hogy értesített és elköszöntem, végül visszavonultam a nappaliba a kályhához és leültem, hogy tovább nézhessem a tüzet.

…

10 perccel később belém hasított a felismerés. Apám haldoklik. Haldoklik, haldoklik, jelenleg haldoklik ismételgettem a szavakat, melyet egy mentős mondott nekem. Egy könny sem gördült le az arcomon, nem tudtam mit is kellene éreznem. Az apám eddigi életem első részeiben részt vett, mondhatjuk úgy, hogy lehetséges, hogy akkor még szeretett, de a szeretete irántam 8 éves korom után eltűnt és azóta sem tért vissza: ezt igazolja a sok elmulasztott születésnapom, fellépésem, karácsonyom és sok más esemény, nem is beszélve a folytonos kiosztogatásaira. Nem volt jó apa, csak míg anyám is élt, mint ha csak addig szeretett volna, míg ő élt, mint ha kötelessége lett volna engem szeretnie. Az igazság szerint míg telnek az évek annál nehezebb visszaemlékeznem az anyám halála előtti időkre. Azt tudom, hogy az apám szeretett, de azt már nem tudom, hogy hogyan. Nem tudom, hogy csináltunk e együtt valamit is valaha is. Nem emlékszek semmire, olyan, mint ha anyám nélkül mi ketten nem is léteztünk volna, mint Apa és Fia. Nem volt kapcsolatunk, úgy hiszem csak anyám miatt szeretett volna. De anyám halálával a szeretete is eltűnt az én irányomban. Ezek miatt nem tudok most pityeregni az esetleges elvesztésétől, mivel már akkor elveszítettem mikor anyám meghalt, de lehet, hogy már jóval azelőtt. 

Rossz embernek tűnhetnék más ember számára, ha meglátná, hogy éppen mit csinálok egy ilyen hír után. Épp a PS4 egyik lövöldözős játékán játszok, szétlövöm az emberek agyát, mérgemben. Teljesen kikapcsolja az agyamat egy idő után, ahogyan szeretem. Egyszer csak elkezdett a telefonom szólni, aztán a házi is és egyre többször, folyamatban. Megint mérges lettem, tudom, hogy most már elterjedt a hír. Erősebben kezdtem el nyomkodni a konzolt, mintha az ő hibája lenne ez az egész. 

Az emberek már 1 órája hívogatnak, sok rögzített üzenetet kaptam,amikben az hangzott el, hogy mennyire sajnálják és velünk vannak vagy éppen arról szólt, hogy most akkor mi lesz velem vagy a céggel. Szánalmasak tudnak lenni az emberek. Csak ha baj van, akkor tudnak egy kis összetartást mutatni, de ha minden jónak tűnik, akkor nem érdeklik őket semmi. Úgy látszik valakinek meg kell halnia, vagy legalább is halál közeli állapotban kell lennie ahhoz, hogy érdekelni tudja a külvilágot a hogyléte. És itt jön képbe a családom is, vagyis apám családja, akiknél a pénz és a hatalom a legfontosabb és persze akkor érdekli őket a hogylétem mikor éppen apám haldoklik, aki Magyarország egyik legnagyobb cégének a megalapítója és vezérigazgatója, rengetegen függnek tőle, a családom is. Persze, apám apukájának a testvérének a fia Gáspárnak az volt az első kérdése, hogy mi lesz a céggel, ha apám meghal, mert hogy én még csak 18 vagyok, meg a többi baromságok, ja és ebben az egész beszélgetésben a meg nem lepő fordulat mikor felajánlotta segítségét, na itt szakítottam meg a vonalat 10 percnyi dumálása után, azért nem raktam le rögtön, hogy ezzel is megerősítsem a gyűlöletemet a családom iránt. Kellett ez, hogy a jövőben ne ábrándozzak egy jobb világról, amiben szerető családom van, benne szerető apával, nagypapával, nagybácsikkal, unokatestvérekkel. Mert ez nem fog megtörténni. Bele kellene már törődnöm. Ez is egy lányos tulajdonságom, kösz anyu. 

Miután már a kedvenc játékom egyike nem tudta lefoglalni a gondolataimat, kikapcsoltam  és más tervet eszeltem ki a felejtés érdekében, megfogtam a cuccaimat és elindultam a kocsim felé, beszálltam, a hangerőt a maximumra állítottam és elindultam keresve egy jobb helyett.

…

Aisa nem volt hajlandó egy pohár víznél és teánál vagy esetleg egy Aszpirinnál többet adni nekem, el akartam menni, hogy jobb kiszolgálókat keressek, de nem engedték meg nekem, elállták az utamat. A vőlegénye aki tízszer nagyobb nálam és jóval magasabb az ajtóba állt be Aisa kérésére, én meg nem tudtam mit tenni leültem oda ahová Aisa megterített nekem és elfogadtam az Aszpirint a vízzel együtt, persze továbbra sem hagytam magamat és mérgelődtem nekik. Aisa-ról már a megjegyzéseim lepörögnek, de a pasijáról nem, nehezen bírta ki, hogy ne töröljön képen. És miután nem jött be semmilyen próbálkozásom fel adtam és csöndben ültem a helyemen, míg nem hívott az anyatermészet. Engedélyt kértem, hogy elmehessek az illemhelyiségbe, ott elvégeztem a dolgomat és rendbe szedtem magamat. Kifelé menet meghallottam halk beszélgetésüket, épp rólam szólt a téma. Péter nem értette, hogy miért nem apám mellett vagyok a korházban, Aisa mondta, hogy a kapcsolatom az apámmal elég komplikált, ennyivel be is fejezte a mondandóját, de Péter akkor is úgy gondolta, hogy bármennyire is rossz a kapcsolatunk ilyen időkben mellette kellene lennem. Normális embereknél ez így lenne, de mi nem vagyunk azok, az Eistbergerek nem ilyenek. Mi félre lettünk kódolva. Nem akartam vissza menni közéjük, de nem volt más választásom, mikor elindultam vissza hozzájuk megpillantottam a játékszobában három képet, melyen én és Vanda vagyunk, épp pózoltunk, a héten készült, Aisa rá vett minket, hogy álljunk neki be egy kép elejéig, az egyik képen én a jobb kezemben tartom a billiárd botot a másikkal átölelem Vanda derekát, Vanda két golyóval bohóckodott, a szemei elé tette őket, mikor készült a kép akkor hangot is adott hozzá, mint ha szúnyog lett volna. A másikon épp én nézek rá, egy pillanat kép, mikor nem néztem a kamerába, Vanda nagyon vidámnak tűnt a képeken, én meg nagyon furán néztem rá, nem is emlékeszem arra, hogy min is gondolkodtam abban a pillanatban. A harmadik kép már lesi fotó volt, Vandának próbálok segíteni ütni, úgy, hogy közben átkarolom és az arcunk súrolódik, nem tagadom, hogy emlékszem erre a pillanatra, valami okból nagyon jó érzés volt érintkezni vele. De nem tudom miért. Vanda itt is mosolyog mint az összes többi képen. És Aisa nagy dobása, hogy a képeket kivilágíttatta, nem tudom mi okból csinálta ezt az egészet, de sanda a gyanúm, hogy nem reklámozás céljából.  

Képeket bámultam, csak néztem, de nem magunkat, vagy magamat, hanem csak is kizárólag Vandát, a mosolyát, a ragyogó kék szemeit és vidámságát, egyszerűen magába szívott engem. Eddig sem tudtam kiverni a fejemből, ezek után pláne nem.

Péter komoly mély hangja ébresztett fel a merengésemből, azon volt fenn akadva, hogy már 20 perce eltűntem, erre a pillanatra kaptam magamat és vissza indultam hozzájuk, szembe találtam magamat Péterrel, aki üresen hagyta az ajtót, elmentem mellette, de ő rögtön elkapott.

-  Mire készülsz? – kérdezte keményen.

-  Meglátogatom apámat, igazad van, ez a kötelességem. – találtam ki ezt a hazugságot, eszem ágában sem volt apámhoz menni, nem volt hozzá akkora erőm, egyébként is 3 hete nem láttam, az az egy nap meg végkép nem számít. Amúgy is, jól tudom, hogy túl fogja élni, mint minden mást is, őt nem lehet legyőzni.

Elengedett a szorításából, én rögtön fogva a slusszkulcsokat kimenekültem a bárból, Hallottam Aisa hangját, aki éppen a jövendő férjét ostorozza azért, hogy elengedett, ő védekezett, mondván az apjához tart, Aisa meg mondta neki szidásul, hogy úgy sem fogom meglátogatni az apámat. Aisa túl jól ismert már. Péter kisietet reménykedve, hogy megállíthat, de én akkora már kitolattam a parkolóból és besoroltam az út jobb oldalára.

…

Körbe-körbe mentem a városban,nem érdekelt a hatalmas hóvihar ami tombolt kint, normális emberek otthon maradnának ilyen időben, de mivel én nem tartozom közéjük érthető a dolog. Miközben vártam a zöldre eszembe jutottak újból a képek, melyeken épp Vandával vagyok, Vanda olyan jó tud lenni, persze nem mindig. Csak az ő arca lebegett a szemem előtt.

...

Egyszer csak Vandáék háza előtt találtam magamat, a másik pillanatban már az ajtóban. A kezem automatikusan csöngetett, 2 perc múlva már nyitódott is ki. 

-  Zombor? – Jelent meg az ajtóban Vanda apja. – gyere be mielőtt még megfagysz. Beléptem az ajtón, az otthon melegséget árasztott mindenhol, nem csak a kandallótól volt ilyen meleg.

-  Mit szeretnél fiam? – kérdezte aggodalommal teli hangon Vanda apja.

-  Nem tudom. – válaszoltam bizonytalanul.

-  Értem. – mosolyodott el megértő mosollyal az arcán. – Fáradj beljebb - mutatta az utat, a konyhába vezetett be. – szeretnél esetleg valamit inni? Szerintem egy pohár meleg tea jót tenne neked.

-  Köszönöm, elfogadom. – fogadtam el az ajánlatot, mivel a hideg miatt átfagytam, pedig 5percnél többet nem is töltöttem kint.

-  Apád túl fogja élni, már jobban van, bár még mindig az intenzíven van, de csak, hogy ha bármiféle komplikáció lépne föl, amit kétlek, akkor minél hamarabb kerüljön biztos kezekbe. – mondta el az infókat az apámról. Most megkönnyebbülést kellene éreznem, de nem tudok. Én is megkaphatnám a legjobb fiúért járó díjat. 

 Most közelebbről megnézve magamnak Vanda apját, eddig csak messziről vagy sötétben láttam, egy nagyon barátságos, jóképű, kedves embert véltem felfedezni benne, aki ráadásul nagyon hasonlít a lányára, vagyis Vanda hasonlít rá.

-  Köszönöm uram. – próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de nem sikerült.

-  Szólíts nyugodtan Endrének, nem Endre bácsinak –figyelmeztetett, az arcán a szemöldökét összehúzta. – elvégre nem vagyok olyan öreg még, hogy lebácsizzanak. – mosolyodott el. Most már tudom, honnét örökölte Vanda azt a képességét, hogy a legrosszabb helyzetekből is jót tud kihozni, megnevetetni másokat vagy legalább is jobb kedvre derítenie, mint most Vanda apja, Endre, engem.  

-  Értettem uram, vagyis Endre. – mosolyogtam rá.

Ebben a pillanatban egy nagy kattanást halottam mire Vanda apja megfordult és a konyhapulthoz lépett, mikor vissza fordult felém már két bögrét tartott a kezében, amit le tett elém. Bele kortyoltam.

-  Nagyon finom. –dicsértem meg a teát.

-  Hát köszönöm, a lányom kedvence. – mondta. Vanda kedvenc teáját iszogatom az otthonában, miközben ő is itthon van. Itt, ő. Itt van. A közelemben. –  Eltudod azt hinni, hogy ezen a fajta teán kívül nincs más? A lányom szokott a legtöbbször bevásárolni, ezért csak ezt a fajta teát iszom, amit mellesleg nem szeretek, de iszom. Ezt az abszurditást - nevette el magát. Szerintem is vicces volt, vele együtt nevettem egy-két percig, aztán mély csönd telepedett le közénk és megint baromira rosszul kezdtem el magamat érezni. 

-  Őőő..

-  Akarsz beszélni vele? – kérdezte. Honnan tudta, hogy épp rá gondoltam?

-  Hát igen. - egyeztem bele.

-  Gyere. – állított fel a kezével és elindult a lépcső irányába.

Megjegyzés: 

Próbálok sietni a történettel, tényleg. 

Remélem azért tetszik nektek a folytatás :D