Nem hittem volna... by Jane < 12.fejezet

12.

Szalagavató 

Sziasztok Drágáim :) Most egy kis idő visszaugrás következik vagy, hogy is fogalmazzak :D Ez a rész a szalagavatóról fog szólni Zombor szemszögéből. Úgy tervezem, hogy egy ideig ő fog a középpontban lenni és az eddig történteket ő általa ismerhetitek meg, aztán vegyesen folytatnám, de valószínűleg Vanda így is több figyelmet fog kapni tőlem :) Remélem tetszeni fog nektek az új fejezet :D 

XoXo Jane 

U.I: Jó olvasást :D    

2015. Január 9. (Péntek) , szalagavató napja

Épp az ingem felvételével küszködtem, mikor…

-  Ki ez a fess fiatalember? – jelent meg a rég nem látott személy az ajtómban.

-  Bácsikám. – fogadtam örömmel Etsberger Jonatánt, a nagybátyámat, aki, hát, megveregetéssel üdvözölt engem.

Egy kicsit eltolt magától és végig mért, aztán megszólalt.

-   Te aztán megférfiasodtál, de az is vagy-e? – kacsintott egyet rám.

-  A nők nem panaszkodnak. – kacsintottam vissza rá, miközben kijelentettem a tényeket. Elnevette magát a szokásos ’finom úriember vagyok’ stílusában.

-  A férfiasság nem az akrobata mutatványodtól függ. - oktatott ki. Erről majd máskor fogunk beszélni, mert ez nem egy perces téma. – milyen kedves… eljött, hogy megnézhesse, mit produkálok ma este és, hogy meglátogasson..pluszban még felvilágosító órát is akar nekem tartani. Nekem van a világ legrendesebb bácsikám.

 Erre inkább csak egy fél mosollyal válaszoltam, mert nem volt kedven vitázni a semmiről.

-  Na, nézzük, csak ezt a nyakkendőt. – fogta meg a nyakkendőmet és szétszedte a munkámat, amivel negyed órán át szarakodtam. Közben még inget is kellett cserélnem, mivel az előzőt már összegyűrtem szarakodásom közepette. – Ezek az Etsberger férfiak soha sem fogják megtanulni, hogy-hogy kell nyakkendőt kötni. – mérgelődött magában, ez még neki is kihívást jelentett. 

-  Te is Etsberger vagy. – jelentettem ki a kész tényeket.

-  Igen ez így van, de nekem van egy gyönyörű menyasszonyom, aki megcsinálja helyettem, míg ti ketten egyedül vagytok ebben a nagy házban, nőhiányában szenvedve. – vigyorgott rám.

-  Várjunk csak.. Te megkérted egy lány kezét? – hitetlenkedtem. Nem hiszem el. Én miért nem tudtam arról, hogy van valakije? Szilveszter másnapján beszélgettünk és egy szóval sem említette.  

-  Igen, megkértem Sarlotte kezét. – mosolygott nagy vidáman.

-  Ki az a Sarlotte?

-  A menyasszonyom. – jelentette ki, még mindig le nem törölhető vigyorral az arcán.

-  Jonatán ne szórakozz velem. Egy szóval sem említetted, hogy van barátnőd, most meg azzal jössz, hogy feleségül veszed?

-  Tudom, tudom. Nem akartam szólni, míg komolyra nem fordul a dolog. – mentegetőzött.

-  Szóval annyira komoly lett, hogy el is kell venni rögtön? Mióta is jártok?- tettem fel neki a nagy kérdést.

-  Fél éve járunk, de azelőtt is ismertem, minthogy elkezdtünk volna randizgatni. Mostanra rájöttem, hogy ő az igazi és egy percet sem akarok tovább elvesztegetni a drága időmből. Szilveszterkor kértem meg a kezét és nyáron el is fogom venni. Sajnálom, hogy nem mondtam el akkor, de annyira le voltál törve attól a lány miatt, hogy nem akartalak a boldogságommal zavarni. – mondta megbánóan.

-  És miből gondolod, hogy ő az, akire mindig is vágytál? – puhatolóztam továbbra is.

-  Zombor…. – kezdett bele a beszédébe, amibe belekotyogtam.

-  Ha most az igaz szerelemről kezdesz el nekem papolni, akkor inkább leugrok az erkélyről. – figyelmeztettem.

-  Okés, akkor csak annyit egyenlőre, hogy ha eljön az, akire egész életedben vágytál, akkor tudni fogod. Tudom, hogy ezt most tök hülyeségnek hangzik, én is így gondoltam a te korodban, sőt 1 éve is,  de higgy nekem. Érezni fogod. Tudni fogod. – a mindentudó mosolyával elindult az ajtó felé. – Siessél, mert el kell érnünk a szalagavatódat. – mondta kifelé menet.

Itt hagyva engem, csak azon kattogtak a gondolataim, amit megtudtam Jonatánról, hogy lehet az, hogy ilyen kevés idő alatt ennyire megváltoztak az érzései és a világról kialakított véleményei?

…

A tánc nagyon jól sikerült, mindenki gratulált. Tanárok, diákok és a nagybátyám is.

-  Ez a tánc nem volt semmi. Komolyan mondom, hogy ha nem lenne barátnőm és még mindig nagyon komolytalan lennék, nem lennének ilyen fiatalok ezek a kislányok, elvinném őket egy körre. – na, végre visszatért félig-meddig az igazi Jonatán. Az a Jonatán, aki egész úton idefelé a menyasszonyáról beszélt, teljesen más volt, mint akit egész életemben ismertem. Szerelmes félnótás, én soha nem leszek ilyen. Esküszöm.

A tömegben észrevettem Vandát, akit a családjával fényképeztek. Amit azon az estén mondott, mély nyomot hagyott bennem. Nem hittem volna, hogy ilyeneket feltételez rólam. Nem is vagyok olyan, mint ahogy ő lefestett.

-  Az a vörös csajszi, hú úgy tudja riszálni, hogy ihaj-csuhaj. Biztos minden srác meg akarja döngetni. Nem csodálnám, ha te is köztük lennél. – súgta a fülembe a nagybátyám, amivel kirángatott a gondolataim sötét világából.

-  Miről beszélsz? Vanda és én soha nem leszünk együtt. Előbb döngettem meg azt a ronda évfolyamtársamat, Gerdát, minthogy Vandához érjek. Ez ki van zárva. – háborodtam fel.

-  Nyughass. Hogy mondhatsz ilyet? Rád sem ismerek, úgy beszélsz, mint egy kis pisis, nem szoktál te ilyen lenni egy lánnyal sem. Úgy látszik, míg én a jó irányba, te a rossz irányba változol. Nekem ne mondd, hogy semennyire sem érdekel az a vörös hajú kis szörnyeteg, mint ahogy te fogalmaztál elsején, mert ha nem érdekelne, akkor fél vállról vetted volna a szavait. De nem így történt, úgy hogy gondolkozz, mielőtt beszélsz. – erre nem tudtam mit válaszolni, mert igaza volt.  

Jonatán elviharzott valamerre, mikor csöngött a mobilja.

A lépcsőn ülve a tömeget figyelve, csak az apám járt a fejemben. Nem jött el a szalagavatómra, mert nem ért rá egy üzleti tárgyalás miatt. Tudom, hogy nem csak emiatt nem volt jelen, ezt soha nem fogom tudni megbocsátani neki. Míg él biztos nem. Ez nagyon rosszul hangzik, de ez az igazság. Úgy érzem a bűneit, amit ellenem tett, csak a halála után tudnám csak megbocsátani. Egyenlőre semmiképpen sem. 

-  Zombor? – jelent meg a semmiből Vanda. – Jól vagy? Kérsz valamit? – hajolt le hozzám, hogy jobban szemügyre vehessen. - Nagyon sápadt vagy.

-  Nem, semmit, köszönöm. – morogtam a bajszom alatt.

-  Hát jó, én csak segíteni akartam. – mondta őszintén, legalább is annak hangzott. – Amúgy meg mindjárt kezdődik a buli, úgy hogy menj fel készülődni. - ezt már szemmel láthatólag közönyösen mondta. El is viharzott. Nem igazán tudom sokszor, hogy mikor jó vagy mikor rosszindulattal viszonyul hozzám.

…

Mikor szedelődzködni kezdtem, hogy felmenjek ruhát cserélni, a nagybátyám megjelent.

-  Bocs, hogy eltűntem, csak telefonon feltartottak.

-  Semmi gond.

-  Apád üzeni, hogy ... - kezdte

-  Nem érdekel, mit üzen. – szakítottam félbe.

-  Nagyon sajnálja. –mentegetőzte apámat.

-  Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy sajnálja? De tudom... tudom, hogy sajnálja, hogy a világra jöttem, úgy hogy nekem ne védelmezd őt. Amúgy is tudom, hogy nem mondott semmi olyasmit, hogy sajnálja, mert az-az ő szótárjában nem szerepel. – fejeztem be, a véleményem elmondását.

-  Zombor…

-  Jonatán … NE! – utasítottam a keresztnevét használva, hogy ne folytassa. Megrögzötten próbál minket kibékíteni, mikor évente háromszor hazalátogat. Már unom, mert semmi haszna nincsen, és csak még jobban elront mindent vele.

-  Jól van, akkor elmegyek. – mondta lemondóan. – Ha szeretnéd tudni a Hotel Geshamben leszek. Ha kell valami, nyugodtan hívj, még három napig az országban tartózkodom, aztán visszarepülök New Yorkba. Esetleg találkozhatnánk valamelyik nap. Viszlát, Zombor. – ölelt meg.

-  Szia.- dünnyögöm. Nem igazán van mit mondanom neki per pillanat.

És elment, kilépett az ajtón és tudtam, egy jó ideig megint nem fogom látni.

Nem hittem volna... by Jane < 11.fejezet

11. 

Lerázás 

Sziasztok Drágaságaim  :) 

Ilyen gyorsan fel tudtam rakni a következőt is, valószínűleg az ez utánira már várnotok kell, de mint az összes író társam is mondani szokta ,, igyekszünk", igyekszek :D 

A zenéket, amiket linkelgettem, egy örök klasszikusok, amit hál istennek sok fiatal is szeret ;)

XoXo Jane 

u.i: Jó olvasást :D 

2015. Február 2. (Hétfő)

Matek tz után egy forró teára vágytam, úgy jöttem ki a teremből, hogy már tudtam az eredményt, igazából nyilvánvaló volt, hogy nem fogom megszerezni a kettesnél jobbat. Azt gondoltam még doga előtt, hogy kemény tanulással és egy kis szerencsével majd csak lesz valami, de nem így lett. Ilyenkor jövök rá, hogy felesleges még csak az időt is ráfordítanom, mert eredménye… az nem lesz.   

-   Vanda? Neked milyen lett a TZ-éd? – szakított ki Virág a kicsit sem érdekes gondolataimból. - Én bizakodó vagyok a jobb jegyet illetően és tudom, hogy a kettes meg lesz. – vigyorgott rám.

-   Olyan hülye vagy. – nevettem el magamat, a markáns kis megjegyzéséért. Annak örülök, hogy nem csak én vagyok egyedül aki nem érti a matekot. 

-   Nem jobban mint te. Nem megyünk el kávézni suli után? – váltott témát. - Mivel, most nincs itt Bogi úgy gondoltam elmehetnénk, úgysem tudná meg. – kérdőn néztem rá, mert nem értem, hogy miért lenne baj az Boginak, hogy ha elmennék vele kávézni vagy teázni. Máskor is voltuk együtt valahol. Nem értem.

-   Miről beszélsz? Bogi nem féltékeny típus. Miért ne tetszene neki? – kérdeztem kíváncsian. 

-   Mindegy… Ú, jut eszembe, mégsem érek rá. – habozott. - Ööö rájöttem, hogy már más programom van Katival. Bocsi..- mentegetőzött miközben hátra felé hátrált, aztán Kati mellé lépett, megfogta a kezét és a folyóson keresztül végig  húzta őt, közben súgott valamit a fülébe.

Ennek meg mi baja van? Nem értem. Boginak miért lenne baj, hogy ha együtt ebédelnénk, vagy teáznánk? Valamit tudnak, amit én nem tudok? Utálom, hogy ha titkolóznak előttem az emberek. Mint ha kivonnának engem a világukból.

 Boginak írok egy üzenetet, hogy megtudjam hogy van, mert lebetegedett, legalább is ezt mondta, lehet csak nem akart suliba jönni. Akkor miért nem mondta el? Én nem mondtam volna el senkinek.

Szia! Te nagy beteg. Hogy vagy? Elkaptad a lustáknak a korságát? :D

10 perc elteltével sem jött válasz. Bár Bogi sem abba a lány típusba sorolható, aki képes mindig töltve tartani a telefonját vagy épp aki mindig maga mellett tartja készülékét, nehogy észre ne vegye, hogy ha keresik. Én az utóbbi tábort képviselem, sokszor kapok is érte.

…

-   Vanda? – állít meg Mariann, a pszchiológusa a sulinak, aki egyben filozófia és latin tanár is.

-   Áldást békességet. – köszöntem.

-   Áldást. - viszonozta köszönésemet. - Lenne egy nagyon nagy kérésem, ha nem baj? 

-   ÖÖö. – kezdtem bele bizonytalanul, mert nem tudtam, hogy mit is kellene elvállalnom. - Nem, dehogy, mondja csak. – mosolyogtam rá.

-   Zombor nem jött ma suliba és arra gondoltam, hogy elvihetnéd neki a házit. Tudom, hogy ez nagy kérés, de nem tudom, hogy kit kérhetnék még meg. Túlzottan nincs … - akadt meg a mondata közben, amit félbe is hagyott. – Na szóval segítenél? Neked biztos örülne és legalább beszélgethetnétek. Amik most történtek vele, nagyon megviselhették és.. – könyörgött, de további szóáradatát félbeszakítottam.

-   Mariann tanárnő, én nem értem miért pont engem választott erre a feladatra. Nem vagyok megfelelő rá, nem is vagyunk annyira jóban. És amúgy sem tudom, hogy hol lakik. –érveltem.

-   Vanda, ha el lehetne mondanom amiket tudok elmondanám, de nem lehet és a lakcímét megadnám természetesen. – annyira könyörgően, esdeklően nézett rám, hogy a szívem azt súgta tedd meg. Segítsél! Én és a segítőkészségem. Menjenek a fenébe.

-   Hát jól van, megteszem. - egyeztem bele.

-   Ez fantasztikus. – mosolyodott el miközben összecsapta tenyereit.

 

…

Nem értem, hogy miért egyeztem bele abba, hogy Zombornak elvigyem a leckét. Azt sem értem, hogy miért pont engem fogott ki a tanárnő és, hogy miért jár Marianna tanárnőhöz Zombor. Pszchiológushoz jár? Talán azért amit elmesélt nekem a családjáról, az anyjáról meg az apjáról? Szegénykém.. megint csak elszorult a szívem attól, hogy eszembe jutott Zombor, mikor ott állt az ajtóm küszöbénél  megtörve. Meg amiket mondott nekem. Magát hibáztatta olyanért, amiért nem ő a felelős. Jól van ellenkező esetben én is ezt tenném, ebben biztos vagyok. De akkor is ez az igazság, nem ő tehet róla, hogy meghalt az anyja. Neki fel kell fognia, hogy nem tehetett semmit ez ellen, hogy nem ő ezért a felelős. Persze ez nem fog egy könnyen megtörténni, hogy minden adandó alkalommal valaki fejére olvassa, hogy ő a hibás, főleg, hogy ha az-az illető az apja. Hogy mondhat ilyet egyáltalán egy apa a gyerekének? Még kicsi gyerek volt. Miért hibáztatja? Pillanatnyilag nem akarnám megismerni azt a személyt.  Úgy sajnálom Zombort, hogy ilyen dolgok gyötrik őt, és ilyenkor még jobban előtörnek az önítéletes szarságok.

  Megértem, hogy szűksége volt  akkor valakire, nem tudom, hogy én tudtam-e rajta segíteni, de remélem nem voltam haszontalan a számára. 

Kíváncsi természetem ma sem adott alább. Nem mintha az én dolgom lenne, mert ami az elmúlt 2 hétben történt az nem azt jelenti, hogy már is öribarik vagyunk. Alig ismerjük egymást. Mit mondhatott Zombor a tanárnőnek, amiről arra következtethetett, hogy rám van szüksége? Nagyon kíváncsi vagyok. Nem igazán hiszem, hogy Zombor barátként tekint rám, főleg a tegnapi üzenete után, ahol gyakorlatilag bunkón lerázott. Én meg most arra készülök, hogy elvigyem neki a házit és ,  hogy beszélgessek vele? Ez abszurd. Tök gáz lesz.

Mikor a taxiállomásra értem, rögtön beszálltam egybe, hogy elvigyen a tanarnő által megadott címre.

-   Jó napot. – köszöntem a taxisnak.

-   Jó napot. – köszönt vissza nekem rezzenéstelen arccal. – Merre lesz a fuvar? – kérdezte tőlem.

Kiveszem a táskámból a cetlit, amire a tanárnő felírta, hogy hol lakik.

-   Rózsadomb, Vérhalom utca 11. – olvastam fel a papíron látottakat.

-   Hmm. - mit hümözz ez itt nekem? Fura, hogy Pestiként mennyi helyre még nem jutottam el. Még ebben a körzetben sem voltam, kíváncsi vagyok, hogy milyen hely is ez. Tudom, hogy gyönyörű, mert  képeken és a távolból is látni, de szabad szemmel még nem láttam.  – Maximum 1 óra mire odaérünk ilyen időben. Ne aggódjon, sietni fogok amennyire lehet.

-   Köszönöm. – mosolyogtam rá, mert végre emberibben bánt velem, mint az elmúlt 5 percben, mióta a kocsiban ülök. Visszamosolygott rám, ez már haladás.

Elindultunk és írtam anyának gyors egy üzenetet, hogy későn érek haza és ne aggódjon.

Szia Anya! Később érek haza, mert egy barátom  megbetegedett és engem kértek meg arra az iskolában, hogy elvigyem neki a leckét,Remélem nem gond.

Rendben, Drágám. Én is később érek haza. Tudnál valami vacsorát készíteni nekem és apádnak? Valószínűleg vele megyek haza.

Persze. Valamit összedobok. Szeretlek

Én is szeretlek. Vigyázz magadra.

Megpróbálok.

A taxival most keltünk át a Margit hídon. Szerintem könnyebb lett volna Lánchídon megközelíteni, de hát ő tudja. 

Rengeteg kocsi van. Így sohasem érünk oda. Miért vállaltam el? Magam sem tudom.

Olyan fáradt vagyok. Ulman Ajád Református Gimnázium leszívja az agyamat. Csodálom, hogy még tudok gondolkozni. Ááá, már csak 3 hónap és ennek is vége. Jól van az érettségivel együtt 5, de ha azt nem vesszük figyelembe, elvégre már addigra nem járunk suliba, akkor 3. Ez nyugtat meg egyedül.

…

-   Kisasszony? Kisasszony? Kisasszony! – riadok föl az álmomból, nem is emlékszem mikor aludhattam el, és arra sem álmodtam-e egyáltalán. – Mindjárt oda érünk.

-   Óóó. Hányóra? – kérdeztem tőle.

-   Fél 5. – húú, jól elaludtam. Valahogy jobban érzem magamat. Kipihentnek. – Hogy lesz most? Várjak magára? Vagy elmehetek? - kérdezte tőlem a sofőr.

-   Hát várjon, nem fog sokáig tartani.

-   Jó, akkor várok. – mosolygott rám. A férfi olyan 50 fölött járhat. Ennyit saccolok neki. Bár kitudja. Lehet fiatalabb vagy öregebb. Láthatólag most jobb formában van, mint 1 órával ezelőtt. Taxis létére elég kedves, még engedélyt is kér tőlem, bár mivel én adom a pénzt én diktálok, nem?

-   Köszönöm.

Bekanyarodunk egy utcába, jó hosszúba, elég rondácska házak voltak, vagyis nem rondák, csak lepukkantak, ha fel lennének újítva akkor gyönyörűek lehetnének.  Végül lefordultunk jobbra az utca végén, ez is egy hosszú utca volt és a jobb oldalán voltak csak házak. Házak? Hülye vagyok. Villák, kastélyok vagy mit tudom én, hogy hogyan nevezik őket. Káprázatosan festettek. Gyönyörű helyen voltak, azt utca baloldalán panorámában látható a pesti oldal, Parlament és a többi gyönyörű pesti épület. Elbírnám nézegetni egy ideig.

A sofőr nézelődött, kereste a házat, míg megállt. 

-   Ez a 11-es házszám. – mutatott ki az ablakon, egyenesen egy gyönyörű villára. Modern és a régi ötvözése. Lenyűgöző.

-   Köszönöm szépen, sietek. – erre kiszálltam és a ház kovácsoltvas kerítéséhez sétáltam.

A külső ajtó nyitva volt, ezért besétáltam. Csak abban reménykedtem, hogy nincsen harapós kutyájuk. Egy elég széles járdán sétáltam, ha még lehet egyáltalán járdának nevezni, ami egy hatalmas ajtóhoz vezetett. Csöngetem kétszer.  Mivel nem akartaktúlzottan hamar beengedni, volt időm jól megnézni a környéket és a házat kívülről. A nagy ajtó üvege tűzzománcból volt, nagyon szép formákkal. A külső udvart a hatalmas hó borította, ha ilyen időben ennyire szép, akkor milyen lehet, hogy ha tavasszal virágok borítják? Csodálatos. Az is eléggé varázslatos volt, hogy a járda mind két oldalán sorjában felsorakozó tujafák a karácsonyi díszkivilágításban pompáztak.

Meghallottam, hogy valaki már mindjárt nyitja az ajtót, mivel lépések hallatszottak bentről, még volt annyi időm, hogy előkotorászom a dobozt és a füzeteket, amit Marianna tanárnő adott át nekem, hogy továbbítsam Zombornak. Nyitódott az ajtó, aminek belső oldalán egy nő állt. Egy idősebb nő.

-   Jó napot. Kit keres? – érdeklődött.

-   Jó napot. Zomborhoz jöttem. Az osztálytársa vagyok, hoztam pár dolgot neki. – válaszoltam.

-   Kerüljön beljebb. – mutatott a kezével az ajtón belülre. Beléptem és egy gyönyörű előszoba fogadott. - Mi a neve kisasszony? – kérdezte tőlem udvariasan.

-   Molnár Vanda. – válaszoltam neki.

-   Idehívom az úrfit, kisasszony. Sietek. Sietünk. – mondta nekem kedves mosollyal az arcán. Úrfi? Kisasszony? Nem minden nap szólítják így az embert. Fura, Zombort ez a néni, mindig úrfinak szólítja? Komolyan, mintha egy latin amerikai sorozatba csöppentem volna vagy egy nagyon régi könyvbe, filmbe. – elmosolyodtam erre a gondolatomra.

A ház egyszerűen csodálatosan nézett ki. A mi házunk is nagyon szépen, de ötször kisebb mint ez, és régebbi stílusú. Én sem panaszkodhatok, de Zombor..húúú. Az a kilátás amit vélek felfedezni a nappalira pillantva, hát wow, nincsenek rá szavak. És fent az emeleten milyen szép lehet a hatalmas üvegablakokon lenézni a Pesti kilátásra.

-   Vanda? Te mit keresel itt? – szólított meg a mára már nagyon ismerős hang, mire felé fordultam. Zombor sétált le, farmerzsebébe rakott kezekkel, nagyon lazán a hatalmas fehér lépcsőn.

-   Szia Vanda. Szia Zombor. Hogy vagy. Kösz jól. Én is, köszönöm kérdésed. – játszottam el azt a jelenetet, aminek meg kellett volna történnie, e helyett. Kedves figura.

-   Szia Vanda. Mit keresel itt? – megint kérdezte most már egy kicsivel kedvesebben.

-   Úgy emlékszem szombaton te is hívatlanul jöttél el hozzánk... Na de mindegy is, Mariann tanárnő kért meg engem, hogy hozzak el neked pár dolgot. – nyújtottam felé a cuccokat.

-   Nyugodj meg, nem fog még egyszer előfordulni. – és elvette a dobozt meg a füzeteket. -  Köszönöm, de nem kellett volna ezért fáradnod. Mariann tanárnő kért meg erre? És mondott neked valamit velem kapcsolatban?

-   Tudom, hogy nem kellett volna, de na mindegy. Nem semmit, semmit nem mondott. – válaszoltam.

-   Ühhüm. Akarsz még valamit? – kérdezte tőlem, olyan arcot vágva, mintha alig várná hogy elhúzzak a fenébe.

-   Hát ha már  itt vagyok… - kezdtem bele.

-   El kell menned. – jelentette ki. Mi a franc? Mekkora egy köcsög, 1 órát utaztam, hogy szívességet tegyek neki, ő meg csak így elhesseget.

-   Óóó, hát kössz. Nem vártam tőled mást. Nem is értem, hogy egy ilyen köcsög miatt miért utaztam ilyen sokat. Menj a francba, Zombor. – erre sarkon fordultam, hogy teljesítsem az úgy mond kérését, és itt hagyjam őt. A kijárat felé sietve Zombor hátulról elkapta a karomat és magához húzott.

-   Menjek a francba? Ez most komoly Vanda? – vigyorgott mint aki tud valami olyasmit amit én nem. - Én csak azt teszem amire nem régen megkértél, amire megkértek engem. És amit mindig a fejemhez vágsz, ahányszor valami nem helyén valót teszek elvárod, hogy kedves legyek veled. Meg amit az apáddal beszéltél péntek este, még mindig azt hiszed, hogy jóban lehetünk? Mióta ismerlek csak rosszul érzem magamat, mindent elrontasz körülöttem. És tudom, hogy miket mondtál a hátam mögött rólam, úgy, hogy ne akard, hogy sajnáljalak. – mi a franc! Nem tudok  vissza támadni. Mit mondjak? Azt sem tudom, hogy most mire gondol.

-   Te miről beszélsz?- nyögtem ki, ami először az eszembe jutott. - Azt már múlthéten megvitattuk. Ki kért meg arra, hogy tartsd magad távol tőlem? Hallottad, amit apukámnak mondtam? Szerinted nem volt teljesen igazam? Nem értem mit akarsz tőlem. Már csak 3 hónapig vagyunk a suliban. Miért pont most akarsz velem barátkozni? És ha akarod tudni én sem vagyok teljes mértékben biztos abban, hogy ez nekünk, mármint a barátság, menne közöttünk. De ezt is mondtam már neked, nem hallhattál semmi újat. – közöltem vele a tényeket. – És amúgy is…mindent megkérdőjelezel amiben hiszek és csak az időmet rabolod. –  mondtam most már dühösen, egyrészt mert letámadott, másrészt olyan erősen szorította a karomat, mint aki képes lenne végezni velem. Minden olyan mérgem előjött vele kapcsolatban amit eddig, az elmúlt 3 évben éreztem iránta. Ő kér engem számon? Ezt most komoly? – nagyon furcsa mosoly terült el az arcán.

-   Tudod mit? Igazad van. Ez nekünk nem megy. Nem is értem miért strapáltam magamat eddig. Szia, Vanda. – mutatott ez a köcsög az ajtó felé, elengedve a karomat. A karomat ahol szorította megdörzsöltem, hogy a zsibbadt érzés elmúljon. 

-   Szia Zombi. Örülök, hogy megismerhettelek. – gúnyos, dühös mosollyal az arcomon távoztam ebből a kócerájból. Az utcára kiérkezve megpillantottam a taxit ami megfordult és máshelyre állt az idő alatt, ameddig én bent voltam.

…

Zokogni kezdtem a kocsiban és nem tudom, hogy miért. Utálok mások előtt sírni, utálatos dolog. - Komolyan Vanda? Te egy fiú miatt bőgsz? – szólal meg egy belső hang. Igen úgy látszik, de nem tudom, hogy miért. Mit siratok egyáltalán? Biztos a kimerültség az oka.

-   Kisasszony? Elnézést , nem akarom megzavarni, de nem tudom az úti célt. –  összeszedtem magamat, hogy tudjak válaszolni.

-   Bocsánat. Budaörs, Kálvira utca 15- ös házszám. – mondtam el szipogva az úti célt.

-   Köszönöm.

10 perc múlva megszólalt a taxi sofőr.

-   Ha szabad megjegyeznem. - kér engedélyt, mert mondani akart valamit. - Egy fiú miatt sosem szabad könnyet ejteni, egyik sem érdemli meg. Főleg nem szabad egy ilyen gyönyörű lánynak, mint ön. Elrontja az összhatást. –  egy megértő mosolyt véltem felfedezni az arcán. De aranyos amit mondott. Nagyon jól esett.

-   Köszönöm. Nem ígérem, hogy nem fogok többet sírni, de azon leszek mindig. – életemben most először sírtam egy fiú miatt. - Vanda ez haladás. Jobb mint a semmi. Haladunk. - szólal meg megint egy hang a fejemben.

…

FrankSinatra albumát hallgatva ülök a papám karosszékében a teraszon és iszogatom a kakaómat. Ez mindig megnyugtat. Olyan mintha most ő is itt lenne velem, vele csináltam mindig ezt. Beraktuk a Sinatra CD-ét és közben kortyolgattuk a kakaót. Sokszor táncra is perdültünk. A papánál nem ismerek jobb táncost, jó még apának is van ritmusérzéke, de a papánál senki se lehetett jobb.

 Lerakom a kakaómat az asztalra,  a zene ütemére táncolni kezdek. Ha bármilyen zenét meghallok persze mindig táncolni kezdek, ha ülök, ha fekszem, ha állok, ha bármit csinálok, én mozgok a zene ütemére.  Most ilyen dölöngélős, forgós táncot táncoltam (1:54), ami illet is a zenéhez. Nagyon beleéltem magamat.

-   Vanda? –ijesztett meg apa, azzal hogy a semmiből jelent meg a hátam mögött. Nem is halottam, hogy megjöttek.

-   Olyan gonosz vagy. – morogtam rá, még az ijedtség hatása miatt. 

-   Bocsánat kicsim. – megsimogatta az arcomat, hogy ezzel is a bocsánatomért esedezzen. -  Felkérhetlek egy táncra? – kérdezte.

-   Igen. – mosolyogtam vissza rá, ugyan azzal a ragyogó mosollyal, mint amivel ő mosolygott rám. Swingelni kezdtünk. Apával nagyon jó táncolni, igazi táncoslábú. Apa biztos anyát ezzel vette le igazából lábáról. Beleélem magamat a táncba.

 Anya engem és apát figyel, az arcán szétterül a mosoly. A zene vált a Something Stupidra.

-   Felkérhetem édesanyádat? – kérdezte tőlem, az engedélyemre várva.

-   Hát persze. - az arcára puszit nyomtam, megköszönöm a táncot és visszaültem a karosszékbe.

Odasétál anyához azzal az elbűvölő mozdulataival, és felkéri anyát. Anya inget mond és táncolni kezdenek, az ők sajátos stílusával. A szüleim olyan szép párost alkotnak, én is ilyen kapcsolatot szeretnék. Azt szeretném, hogy így szeressenek, mint anyát apa. Varázslatosak. Mindenki szerint a legszebb szerelmes pár a földön, szerintem is. Amikor veszekszenek az is olyan vicces, és amikor olyanok mint most, olyan régi amerikai filmbe illőek.

A zene véget ér anya és apa csókot nyomnak egymás ajkára.

-   Kiskorú vagyok még lélekben. – jelentettem ki. Apa meg anya csak rám mosolyogtak.

-   Kisasszony csináltál vacsorát? – kérdezi meg anya miközben oda jön hozzám köszönni.

-   Igen. Francia salátát csináltam és hozzá még gyorsan összedobtam egy kis csokis sütit. Keverjük az egészséges dolgokat és a nem egészségeseket. - kacsintottam Rá.

-   Ügyes vagy drágám. – mosolygott rám, büszke tekintettel az arcán. 

Nem hittem volna... by Jane < 10. fejezet

10.

Váratlan Fordulat- II.

Sziasztok Drágaságaim :D Sajnálom, hogy csak most hoztam a következő fejezeteket, de annyira el voltam havazva, pedig készültem, hogy mikulásra hozom a következőt, de össze jöttek a dolgok, aztán terveztem karácsonyra, de az sem jött össze, SAJNOS. De újévre már sikerült, nagy nehezen :D Nem ígérem, hogy mostantól minden héten jönni fognak, mert úgy sem fog össze jönni a dolog, mivel itt van az érettségi, a nyelvvizsga és maga az élet is, ami váratlan megpróbáltatásokkal szembesít minket minden nap. DE! Igyekszem. Minden tőlem telhetőt megteszek. 

Egyébként Boldog új évet :D Ki milyen fogadalmakat tett? Én mint minden évben megfogadtam, hogy leszokok a csomó rossz tulajdonságomról/ szokásomról, de mint minden esztendőben most sem fog össze jönni, fő a pozitív hozzá állás! :D Ja és még itt van, hogy még többet mozogjak és hogy még többet tanuljak és a többi, és a többi zagyvaság ;)

A zene melyet belinkeltem valószínűleg nem fog tetszeni sokatoknak, mivel kevés ember szereti a komoly zenéket, én a kevesek egyike vagyok. Most kiröhöghettek, de ezek az igazi zenék :D Mielőtt most azt hinnétek, hogy egy régi módi, ügyefogyi csaj vagyok, ki kell hogy oktassalak titeket, mert nem így van. Igazából a metál és a repp kivételével minden zenei stílust szeretek. Rock, azt egyenesen imádom. Pop minden képpen a régiek, de a mostaniaktól sincs ellenvetésem, mivel nagyon jók tudnak még mostanában is sikerülni. Főleg azokat a zenéket szeretem, amik megmozgatnak bennem valamit, kicsikarnak belőlem bármilyen érzelmet :D Azok a legjobbak, gondolom ezt mindenki így gondolja. 

Hogy ha van bármilyen zenétek, amit fontosnak találtok, hogy meghallgassak kérlek titeket, hogy írjátok meg nekem kommentben, így legalább mások is láthatják. :) 

Hú, jó sokat beszéltem nektek, sajnálom :D 

XoXo Jane

u.i: Jó olvasást :)

ZENE, mely illik a részhez

2015. Január 30. (Péntek)

A szívem már a fejemben dobogott, minden megszűnt létezni számomra, csak az ajtóra koncentráltam, amelyen egy személy betoppanását vártam. - Legalábbis úgy véltem, hogy hozzám jött. - Mint egy szobor úgy álltam nézve az ajtót. Nem tudom, hogy miért reagált így a testem erre a szituációra, de gyanítom, hogy a félelem lett úrá a testemen. Mint mikor a filmekben a szereplők lemerevedve várják a beléjük ütköző kocsit, pedig simán lenne lehetőségük a menekülésre vagy, mikor járkálsz sötétben a parkban és valami zajt hallva lemerevedsz és dobogó szívvel figyelsz a hangokra, ahelyett hogy inkább menekülésre fognád, mert nem tudhatjuk biztosan, hogy nem fenyeget-e veszély. Lehet csak képzeled az egészet vagy, tényleg van ott valami. Velem minden napos az ilyen, de ahelyett, hogy elfutnék szembenézek vele, olykor a hang felé is indulok, tudom bolond vagyok, de ilyenkor adrenalinnal telek meg és bátor leszek, erősnek érzem magamat tőle. Ez jó érzés, mármint az, hogy erős vagyok, legyőzhetetlen. Pedig ez nincs így, de abban a percben igen is úgy érzem magamat, mint aki bármire képes. Most is ez volt velem, csak hogy adrenalin helyett félelmet éreztem inkább, féltem hogy nem bírok majd megbirkózni a helyzettel és a helyett hogy támaszt nyújtanék Z-nek, ő neki kell majd megvigasztalnia. Utálom, hogy sokszor olyan törékeny tudok lenni. Nem szeretem, hogy ha nem vagyok ura az érzéseimnek, a tetteimnek. Megalázónak érzem, hogy ha idegenek, vagyis ha családom kívül mások látnak összetörve, kikészülve. A suliban általában a legjobb oldalamat mutatom (ez azért nem mindig jön össze) akkor is hogy ha nem vagyok a legjobb formában, nem vagyok megjátszós, egyáltalán nem, azért nem vagyok valami jó színész, csak nekik (osztálytársaimnak) nem kell tudniuk róla, hogy épp mi van velem vagy,  hogy miket csinálok otthon, elég, hogyha azok tudják akikben száz százalékig megbízom, nem szeretem kiteregetni a szennyeseimet. Azok magánügyek. Persze azért én nekem is van párszor olyan napom, hogy az érzéseimet nem tudom elrejteni, ezt mindenki észre is szokta venni (tombolok, őrjöngök), de nagy részben boldogságot mutatok a nagy világnak. Mindig boldognak látszom, legtöbbször az is vagyok. De mindenkinek vannak családi drámái, vagy épp sötét pontjai az életében amikor nem akar élni, aztán rájön, hogy mekkora hülye és megint jobban lesz. Általában nem is tudnak arról, hogy ha velem valami probléma van, ellenben a más egyénekkel az osztályomban, akik mind apró-cseprő problémájukat megosztják velünk. Ennek mindig mindenki örül… Főként én.

 Ez a pár pillanat a kopogás előtt olyan volt mint ha órák teltek volna el, pedig csak percek kérdése választott el attól, hogy valaki meglátogasson a szobámban.

-     Ki az?- kérdeztem, a választ magamtól is tudtam, csak, hogy a kérdés automatikusan jött.  . - Én vagyok az drágám. Fel vagy öltözve?- kérdezte apa.

A szívem még vadul zakatolt, már nem tudtam érvényesülni a kinti világgal, de az-az érzés ami a gyomromon kívül még máshová is letelepedett, a testemben nem akart eliszkolni. A fogságába estem. 

-   Igen. – válaszoltam késve, mert nehezemre esett kimondani ezt a négybetűs szót, nem tudom miért, talán azért mert tudtam, hogy ha kimondom, akkor már nem lehetne időt nyernem a következő események felkészülésére. De végül nagy nehezen csak kimondtam.

-   Oké. Őőőő… hááát ……jött hozzád valaki. – apa hangjából bizonytalanság hallatszott. Mintha nem tudná, beengedje-e. Jó lenne ha nem tenné, de tudom, hogy erre nem sok esélyem van.

-    Igen és ki?- mondtam meglepődöttséget játszva.

És ebben a pillanatban, apa mögött lépett be Zombor, zilált külsővel.  A megviselt külső mögött ott lapult a bizonytalanság, a félelem, a bánat, a magány és még valami más is. Ettől összeszorult a szívem. Mit tudhatnék én egymagam tenni érte? Mit tegyek? Mit mondjak neki?

Nagyokat lélegeztem, mielőtt még szemeimből a könnyek kibuggyanhattak volna. Próbáltam erőt venni magamon, nehogy már én sírjak mikor nem is az én apámmal történt rossz. Szánalmas vagyok, legalább is úgy éreztem magamat éppen.

Szegénykém, nagyon ramatyul néz ki. Hogy derítsem fel?

-     Szia … Zombor. – mondom neki szépen lassan. A félelmemet vagy kitudja mimet, most gyomorgörcs vette át.

Meg sem szólalt csak néz engem, a szemei a kisgyermekéhez hasonlítottak, akik valami rossz dolgon mentek keresztül, mint most Zombor is. A szívem most már darabokra szakadt ilyen helyzetbe látván őt. Apa ezt a fullasztó pillanatot, istennek hála megzavarta.

-  Hát fiatalok, akkor kettesben hagylak benneteket. – mosolygott egyet még rám, erőt adva nekem a továbbiakban, én is magamra erőltettem egy gyenge kis mosolyt, mert másra nem igazán futotta ebben a helyzetbe, és apa távozott, maga után csukta az ajtót, amin keresztül még beáramlott a tv hangja. Becsukva a szobámra rátelepedett a síri csend, ami még fullasztóbbá és nyomasztóbbá tette a helyzetet.

Miután apa kiment fogalmam sem volt, hogy mit is tehetnék ezért a srácért, de azt tudtam, hogy ez a felállás nagyon nem tetszik nekem, ezért valamit szólnom kellett.

-   Hogy vagy? – őszintén érdeklőttem a hogyléte felől. – Hogy-hogy hozzám jöttél Zombor? Tudok valamiben segíteni?  – érdeklőttem. Lesütötte a szemét, szavaimra. Töprengett, mit is mondhatna nekem, szerintem még ő maga sem tudja, hogy mit is keres ő itt igazából.

Egyszer csak megmozdult, előre lépve két métert oda, ahol én is álltam, pont velem szembe és a szemeimbe nézz, fürkészi őket, mintha olvasni akarna belőlük. Ha ő nem is tud az enyéimben – amit kétlek. – én tudok az övéiben, a fájdalom mellett a legjobban a félelem látszott bennük. Mitől félhet? Jól van tudom, hogy mitől, de azon belül mitől. Pontosan

mitől. Lehet ez hülyén hangzik. De szerintem van értelme. Az emberek félelmei mögött nagyobb dolgok rejlenek, mint azt gondolná az ember.

Zombor megfogta a kezeivel az enyéimet, simogatta, cirógatta, e közben végig hagytam neki. Végig nézte a szemeimet, sőt bámulta, egy pillanatra sem vette le róluk a szemeit. Mit láthatott bennük? Mit érezhet e pillanatban is?

Egyszer csak megmozdult a szája, de hang nem jött ki rajta, még nem láttam soha sem ilyen gyengének. Megint megpróbálkozott, de megint csak kudarcot vallott.

-   Nem akarok egyedül lenni. Itt maradhatok ma éjjel? –  kérdezte szépen lassan tagolva a szavakat. Erre csak nem is számítottam. Megértem, hogy most össze van zuhanva, nagyon rosszul néz ki, milyen ember lennék, hogy ha azt mondanám neki, hogy menjen innen, mikor ilyen helyzetben van? Szemét köcsög? Hmm.. elvégre „barátok” vagyunk. De az, hogy most nálam keresi a vigaszt… miért? …  jó, jóban vagyunk mostanság, de régebben nem voltunk. Még alig ismerjük egymást. Nincs olyan barátja, akivel ilyenkor lenni tudd, Miért hozzám jött? – kérdeztem meg a saját tudatomat,de a választ sajnos ő sem tudta.

A válaszon gondolkodva vettem észre, hogy a pizsoma amit viselek alig takart valamit, ezért az ágyon heverő plédet magamra borítottam. Mint ha észre sem vette volna az előbb történteket, válaszolt a fel nem tett kérdésemre.

-  Te vagy az egyetlen akivel őszinte lehetek és akivel most leginkább szeretnék lenni. Nem akarok egyedül lenni, most nem. – vallott szint. Megszeppenve bámultam arra a srácra akit régen soha sem bírtam elviselni – Vajon tényleg nem bírtam? – jött elő csak úgy ez a kérdés, amin majd máskor jobban elgondolkodhatom, csak most épp nem ez a megfelelő pillanat a saját érzéseimen való töprengésre

A szívem meglágyult az őszinte vallomása hallatán.

-  Hát nem vártam ezt az őszinte kitárulkozásodat. – hű voltam magamhoz ezzel a megnyilvánulásommal. Bevált, mert egy féloldalas mosolyt csaltam az arcára. - De ha már itt vagy kerülj beljebb. –és mutattam az ágyam felé ahová leülhet. Gyors oda mentem és lesöpörtem a rengeteg különféle párnámat az ágyról.  Zombor oda jött és ahelyett, hogy leült volna szépen lassan elterült az ágy jobb oldalára.

-  Helyezd kényelembe magad!- mondtam neki , szemeimet forgatva közben. Tudom, hogy kedvesebbnek kellene lennem, a körülmények miatt, de akkor is ez a mostani nagy barátságunk összezavar és most ez is.

-     Megtettem. – válaszolta nagyon fáradt, magányos arccal. Szegénykém…

-     Látom. – és letelepedtem az ágy baloldali szélére ülve.

-     Nem harapok. – morogta a bajsza alatt.

-     Tudom. - és kicsit közelebb ülötem hozzá.

-     Kérlek feküdj le mellém. – kérlelt engem, én meg akaratomon kívül engedelmeskedem. Pedig nem akartam.

Most mind ketten a csillagokkal borított plafonomat néztük ( nem tudom, hogy Zombor épp min gondolkodhatott, de ezzel most pillanatnyilag nem is foglalkoztam, ha akar mondani valamit majd oda figyelek, de addig..) Ezeket a csillagokat 4 éve raktam fel ragaccsal, imádom hogy esténként világítanak. Mivel télen nem ajánlatos kint a csillagokat nézegetni a földön elterülve 5 percnél tovább (egyéb okok miatt), ezért bent is csodálhatom eme évszakban ezt a csodálatos dolgot. Tudom, hogy ez nem ugyan az, de most ilyenkor ez is megteszi. Direkt úgy rendeztem el őket, hogy a csillagképek kivehetőek legyenek belőle. Nyáron inkább a kinti szépségeket csodálom apával, vagy egyedül, vagy azzal aki csatlakozni szeretne hozzám. Volt olyan is mikor Kirával kint hasizmoztunk miközben egy másik szivacson Csenge elaludt. Csenge bármilyen pózban bármikor képes elaludni, annyit nevetünk rajta Kirával. – ezen az emléken elmosolyodtam, de mosolyomat gyorsan visszafojtottam, mert eszembe jutott, hogy nem szép dolog ilyen események közben ilyen jól érezni magamat. Ez a felismerés gyorsan elvette a kedvemet és megint rosszul kezdtem magamat érezni.

-     Tudod…. –  Szólalt meg úgy 10 perc után Zombor. Nagy levegőt vett és kifújta, a plafonról a szemét továbbra sem vette le. – Nem volt mindig ilyen. Régebben jókat mulattunk, amikor anya még élt. – megállt egy percre, ez idő alatt sikerült rájönnöm, hogy az apjáról beszél. Brávó Vanda nagyon okos vagy. Megint vett egy nagy levegőt. -  Állandóan együtt lementünk a tengerpartra nyáron, mindig ugyan abban az időpontban. Soha nem hagyta ki semmilyen tárgyalás vagy fontos ügyfél miatt. – megint csak szünetet tartott. nagyon nehéz lehet erről nekem beszélnie. Vajon mesélt már másnak is erről? Vagy csak nekem?  – Nagyon boldogok voltunk mi hárman. Anya, apa és én. Imádtam azokat a nyarakat. De nem tartottak túl sokáig. Anya halála után- nyel egyet- már nem mentünk el sehová együtt, a munkájának élt. - arcizmai megfeszültek, ha nem ismerném azt mondanám, hogy a könnyeivel küszködik.  - Semmi más nem érdekelte. Még én sem. – mikor ezeket a szavakat kimondta a kezem gépiesen megfogta az ő kezeit és közelebb húzódtam. Nem tudom, hogy miért reagáltam így, de továbbra is kitartottam a mozdulatom mellett és nem mozdultam el mellőle.

 Az arcát bámultam, mikor észrevette, hogy milyen közel vagyok hozzá. Egy másodpercre rám nézett aztán vissza a plafonra.  Nem húzódott el, nem vette le a kezem az övéről, csak folytatta. – Mindig azt mondta józanul, hogy csak nyűg vagyok neki, máskor amikor be volt rúgva és ez nem fordult elő túl gyakran, inkább csak a születésnapomon és anya halálának napján, mindig azt mondta, hogy elvettem tőle a kettő legfontosabb dolgot az életéből. – most elhallgatott. Végül megint folytatta. – Soha sem mondta el nekem, hogy mi az a kettő, de következtettem rá, hogy az egyik az anyám halála. Szerinte én vagyok a hibás. – egy könnycsepp legördült az arcán és lecsöppent az ágyamra.

Lelkiszemeim előtt ott sírt a kicsi Zombor, akivel az apja nem foglalkozott és őt hibáztatta olyanokért, amit egy józan ember  nem tenne. Szegénykém.

Nagy erő kellett hozzá, hogy ne fakadjak sírva mellette, őt nézve. Ezért dicséret jár nekem, saját magamtól.

Most egy hosszú csönd következett. Nem nyaggattam semmiféle hegyibeszéddel, nem is merek az apjáról vagy róla (most még) ítélkezni, vagy véleményt nyílvánítani.

Végig gondoltam amit nekem mondott. Szöget ütött a fejemben egy mondat, amit az anyáról mondott, hogy az apja szerint ő a hibás. Jaj Vanda fogd be.. nem úgy volt, hogy csöndben hallgatsz?

-     Miért okol téged anyád haláláért? – bukott ki belőlem. Úgy utálom a kíváncsi természetemet és azt, hogy a számon nem tudom megfékezni, szinte önnáló életet él, sokszor a testemmel egyetemben.

Most egyenesen a szemembe nézett és megköszörülte a torkát.

-     8 éves voltam mikor még Sopronban éltünk. Anyával télen gyakran jártunk le korcsolyázni a főtérre. Imádta a telet és a korcsolyázást, a karácsonyt. Életre való nő volt. Ő volt a leggyönyörűbb nő akit valaha láttam. Nem tudott a bőrében maradni mindig pörgött és én is vele együtt. – olyan jó volt nézni, hogy így beszélt az anyukájáról, biztos nagyon hiányzik neki. - Amikor kiderült, hogy rákja van apa egy időre szüneteltette a munkáját és anyával volt otthon. Én akkoriban rengeteget voltam egyedül, mert nem lehettem anya közelében, nehogy elkapjon valami fertőzést. Egyszer anya nagyon akarta, hogy vele legyek, megküzdött apával, de apa nem engedett. Nem sokra rá megkérdeztem tőle, hogy mikor megyünk el korcsolyázni, ő tolószékben ülve megfogta az arcomat  és azt mondta:  ,,Nem sokára édesem.”  Apa meghallotta amiről beszélgettünk és rögtön le is cseszett, hogy ebben az évben biztos nem, és óva intett, hogy hagyjam pihenni anyámat. De egy nap, mikor apának el kellett intéznie pár egészségügyi ügyet a korházban, anya megjelent a szobámban, tolószék nélkül. Nem ijedtem meg, mert kunkori vigyor volt az arcán, pont olyan, mikor turpisságokat terveltünk ki apa ellen, ez nagyon felcsigázott engem.  Azt mondta öltözzek fel melegen és  siessek mert csak 2 óránk van. Megfenyegette a nővért, aki vigyázott rá, hogy ne merjen minket megállítani vagy elrontani a mi kis bulinkat, mert akkor repülhet az állásából. Persze nem gondolta komolyan, de ezt a nővér nem tudta. Beszálltunk a kocsiba és elhajtottunk a főtérre.  Sietve felvettem a korcsolyámat és korcsolyáztam anyának. - elmosolyodott, biztos ez egy nagyon fontos emlék számára. -  Ő csak ült ott a padokon és figyelt engem, mikor estem nagyokat kacagott rajtam. Élvezte a műsort! Az idő elszaladt és nem vettük észre. Anya mikor megpillantotta az órát sápadtabb lett, mint volt. Mondta, hogy gyorsan vegyem le a korcsolyát és segítsek neki felállni, mert nem ment neki egyedül. Ekkor egyszer csak elvesztette az egyensúlyát és lezuhant a földre. Segítséget hívtam. Nagyon megvoltam rémülve, mert a nevének a szólítására nem reagált. Bevitték a mentősök a korházba. Láttam mikor hordágyon elviszik, egy pillanatra kinyitotta a szemeit és a mai napig úgy emlékszem rá, hogy a szemei ragyogtak, boldogok voltak. Végig kint vártam, hogy kapjak valami hírt felőle. Ekkor megérkezett az apám, meglátott, de csak elment mellettem. Vitatkozott az orvosokkal. Míg nem kijött egy nővér aki elmondta, hogy belázasodott és rosszabb állapotba került mint volt. A halála előtti hét rosszabb volt, mint az-az előtti egy év. Nem tudtam semmit anyám felől, anyukám anyuja, a mamám csak sírt és sírt, a papám meg csak rajzolgatott, kérte, hogy segítsek neki, de én nem tettem meg. Inkább felmentem a szobámba imádkozni úgy, ahogy az anyám tanította nekem. De nem vált be. Anyukám kiskóri szobájában imádkozva nem tudtam, hogy pár nap múlva soha többet nem fogom látni az anyámat. Tudom, hogy én voltam a hibás, az apám is ezt hajtogatta, hajtogatja.  Én miattam ment ki a hidegre és én miattam lázasodott be. Én miattam nincs életben. Én miattam magányos az apám. Én mmiattam…

- Elég!!- állítottam le a további saját maga okolását. - Elég ebből. Ne mondj  ilyeneket. Nem te tehetsz róla, te csak egy védtelen kisfiú voltál, aki az anyjával akart lenni. És az anyukád is veled. Kettesben. Csak ti ketten. Ahogy mindig is. Azt akarta, hogy ne az legyen az utolsó emléked róla, hogy a tolószékben ülve néz ki az ablakon és figyeli a kint történő eseményeket. Azt akarta, hogy úgy emlékezz rá aki feltétel nélkül szeretett, egy erős asszonyra gondolj vissza, aki mindent megtett a fia boldogságáért. Nem arra, hogy összetörve egy tolószékhez láncolva gyászolja a jövőbeli életet,ami neki nem adathatott  meg. Veled. Amiben nem vagytok együtt. A másik meg, hogy nem tudhatod, hogy mi játszódik le vagy játszódott le az apukád  agyában,de azok alapján amiket mondtál és tett ellened nem vagyok jó véleménnyel róla. És nem hiszem hogy neked kellene az ő véleményével foglalkoznod. –vettem egy nagy levegőt és fojtattam. - Megéretted? – csak döbbenten feküdt és nézettrám. Egy kicsit én is meglepődtem magamon,  és a hirtelen kirohanásomon.

-  Megértettem. – és egy olyan békesség terült szét az arcán amit még nem láttam senkin ezen a bolygón. Mi lehetett ez? Mire gondolhatott éppen? Csak nézett engem. Mikor feleszmélt , hogy engem bámul elfordította a fejét és az ablak felé bámult tovább. 

-  Egyébként hogy van apukád? – megint csak kíváncsiskodtam. Rossz szokásom.

-  Még nem mentem be hozzá.. egyszerűen nem vagyok képes rá. Még nem. De apukád tájékoztatott, hogy stabilizálták az állapotát, de nem kellett sok hozzá, hogy másképp végződjön a dolog. - válaszolta.

-  És .. ? – kérdezni akartam még valamit, de Zombor az ajkaimra tette mutató újját, ezzel csendre intve engem.

-   Lehetne, hogy egy kicsit csak egymás mellett feküdjünk és pihenjünk? – szakított félbe. A hangját fáradság uralta.

-   Ha ezt szeretnéd. – adtam válaszul.

…

2015. Január 32. (Szombat)

Mikor felébredtem már reggel 9 volt. Jéghideg volt a szobámban, mikor megfordultam, hűlt helye volt Zombornak. Lehet, hogy csak álmodtam? Nem is volt itt? De ezt a kétségemet apa elhesegette!

-  Mikor ment el este a barátod?- kérdezte, mikor kávét nyomott a kezembe.

-  Nem tudom. - adtam válaszul.

-  Kedves srácnak látom. De vigyázz a szívedre kicsikém. Na.., miután megittad anyád vár lent egy kis reggelivel. Oké?

-  Oké. - mosolyogtam rá. -  Köszönöm apa. – köszöntem a kedves gesztust, mivel hozott nekem ágyba kávét.

-  Szívesen. - mosolygott vissza rám és puszit nyomott a homlokomra.

Bementem a konyhába, ahol épp anya tevékenykedett.

-       Mi van azzal a fiúval? Mostanában nagyon furcsán viselkedik. Van valami köztetek? – fogadott anya ezekkel a kérdésekkel. Nem mondhatta volna inkább azt, hogy-hogy vagy kicsim? Jót aludtál? Hogy van Zombor? Hogy viseli azt a szőrnyű helyzetet?  Nem pedig ilyen lehetetlen kérdésekkel traktál engemet.

-   Nem dehogyis. Dehogy. Honnét veszed ezt?

-   Nem tudom. – motyogta halkan, mintha valamit elhallgatna előlem valamit. – De azért vigyázz vele. Vigyázz a szívedre, kicsim. – mintha ezt, hallottam volna már valahol… - Ne hagyd, hogy bárki összetörjön. Ne hagyd, hogy bántson téged, ne hagyd, hogy bántsanak, legyél te az okosabb. – nyomott egy puszit a homlokomra és kiindult ,de megállítottam.

-  Hogy értetted ezt?

-  Vegyük úgy, hogy ismerem a fajtáját- és elnyomott egy mosolyt felém. Kiment és maga után csukta az ajtóját. Én meg ott ragadtam egy magam, a gondolataimmal. Próbáltam megfejteni, ami az elmúlt 24 órában történt velem. 

…

2015. Február 1. (Vasárnap)

Tegnapot és a mai napot is matek tanulással töltöttem mivel hétfőn nagy támazárót írunk belőle, legalább ez leköti a gondolataimat és nem folyton Zomborra gondolok. Azóta sem keresett, ez rosszul esett, legalább írhatott volna nekem valami féle üzenetet, csak hogy tudjam minden rendben van vele. Mellette akartam lenni. Még soha sem akartam valakivel ennyire lenni, persze csak támogatás képpen. Azt akarom, hogy szűksége legyen rám. Nem tudom, hogy miért vannak ilyen céjaim. Pénteki nap folyamán közelebb kerültem hozzá, igazából ő az első srác, akivel érzelmileg ennyire közel kerültem. Ez a felismerés egyszerre volt ijesztő, lelkesítő és boldogító. Megijeszt az a tudat, hogy ennyire közel kerültem egy fiúhoz. Ez vajon miért lehet? Mitől félek? Talán az a sok óvaintés a szüleimtől és a barátaimtól fiúkkal kapcsolatban arra sarkalt engem mindig, hogy egy lépés távolságot tartsak. Soha sem engedtem be a hímneműeket a személyes szférámba, de ezen nem is akartam változtatni, ezidáig. Nem most sem akarok változtatni! Csak pillanatnyi megingás. Én még túl fiatal vagyok ehhez. Én úgy érzem. – Vanda ne nevettesd már ki magadat, hamarosan 19 éves leszel és még semmilyen kapcsolatba nem kerűltél az ellenkező nemeddel. –Csitt. Csititottam az okoskodó énemet. Bár igaza van egyet s másban, de akkor sem fogok rá hallgatni. Nem hagyom, hogy az újfajta érzéseim a felszínre kerüljenek, jó nem származhatna belőle.

Egy órával később már tényleg nem bírtam úralkodni magamon, állandóan a telefonomat lestem. Nem bírtam magammal, ezért dobtam egy sms-t Zombornak.

Szépen vagyunk, el sem köszöntél és még nem is jeleztél a hogylétedről ?

Bocs nem akartalak zavarni, nem fordul elő többet. Békén hagylak most már. És amúgy meg meg vagyok.

Miről beszélsz? Mi bajod van?

Semmi.

Attól még, hogy ez történt veled, ne rajtam verd le a feszültségedet és a haragodat.

Nem jött a válasz. Mi baja lehet? Miért nem ír vissza. Mi történhetet, hogy most ilyeneket ír nekem? Ajjj, most legszívesebben megfojtanám, ő miatta nem bírok koncentrálni a matek dolgozatomra, amit mellesleg ő is ír, persze, ha bejön egyáltalán a suliba.