Nem hittem volna... by Jane < 5.fejezet

5.

Utóhatás - I.

2015. Január 19. (Hétfő)

Még hétfő reggel is éreztem a bál utóhatásait, borzalmasan fáradt voltam. Valahogy semmihez sem volt kedvem. Utálom ezt az érzést. Ami a legrosszabb, hogy ma suli van. És nincs kedvem hozzá. 
- Nem akarok suliba menni. – gondolkodtam hangosan.

-   Dehogyisnem. – válaszolta anya a fürdőszobából kijövet.
-   Ne már. - dünnyögtem.
-   De már! Kérsz kávét drágám, hogy kibírd a napot?- kérdezte.
-   Nem köszönöm, de egy kakaó, pirítóssal eléggé jól esne.
-   Jó tíz perc és készen is vannak.
-   Oké, köszönöm anya.
Volt tíz percem elkészülni. Régebben öt perc alatt kész voltam, így sok időm maradt az alvásra. Amit nagyon szeretek. Ki nem szeret aludni? Ez hülye kérdés, mert biztos vagyok benne, hogy mindenki. Miután ezt megvitattam magammal, bementem a fürdőszobába és hideg vízzel megmostam az arcomat, vizes bőrömet hidratálókrémmel bekentem, ezek után visszatértem a szobámba készülődni. 
A szobámba felvettem a ruhámat amit tegnap este kikészítettem: Farmer, fekete hosszú ujjú pólót és egy szürke kötött pulcsit. A kötött ruhák a kedvenceim, azokból van a legtöbb. Mindehhez párosítottam egy fekete csizmámat, amit karácsonyra kaptam anyáéktól.
Soha sem szoktam magamat az iskolában kifesteni, ezért, hogy valamivel még is csak feldobjam az arcomat, csillogó rózsaszín labellót kenek az ajkaimra. Bár úgy is lenyalom, úgyhogy mindegy. De berakom a táskámba, ha eszembe jut, használom majd.
A hajamat hajszálkába fonom oldalra és egy kék gumival megkötöm. Berakok egy sötétkék fülbevalót és egy hosszú gyöngy nyakláncot rakok a nyakamba, aminek a végét megcsomózom. Mivel már kész vagyok, felveszem a táskámat és leindulok a konyhába, hogy megegyem és megigyam a reggelimet. 
Útközben megállok a nagy hosszú tükör előtt, hogy megszemléljem a művemet. Most a szokásosnál is jobban kiöltöztem, de ami igaz az igaz, hogy ez a kombináció jól áll. 

…

- Anya a kakaó nagyon finom volt, mint mindig. Nagyon szépen köszönöm. 

- Szívesen kicsim. – mondta anya. – Én viszlek ma suliba, de most rögtön indulnunk
kell. 

- Okés, gyors fogat mosok és felveszem a csizmámat. 

- Oké, a kocsiban várlak.

…

Bogi a megszokott kávézó előtt várt engem, hogy elsétáljunk együtt a suliba. Látszott, hogy dühös, mert késtem 5 percet. Mint ha ő, a pontosság mintaképe lenne. 

- Szia, Vanda! – ugrott a nyakamba köszönésképpen. – Se telefon, se facebook, komolyan, mint aki eltűnt. Annyira jellemző rád, még egy nyomozó sem találna meg. – korholt olyan barátnősen, amiért nem tudtam volna rá megharagudni. 

- Szia, Bogi. – öleltem vissza, nem tudtam, hogy mi ez a nagy boldogság. -  Bocs, hogy nem vettem föl, de le volt merülve és csak este raktam töltőre. – Lustaság, igen, nem tagadom, de nyíltan nem fogom felvállalni. - Láttam, hogy kerestél, de 11-kor nem akartalak felzörgetni. És facebookra nem volt kedvem felmenni. Viszont egy nyomozó simán megtalált volna, mert végig a szobámban ültem és tanultam. Ennyi a magyarázatom. Ez megfelelő? – néztem Bogira, aki felvonta a szemöldökét. 

- Egyelőre. De ne köss bele abba, amit a nyomozós cuccról mondtam, mert bizonyos értelembe igaz. Néha olyan, mintha nem is léteznél. És ez senkinek sem lenne jó. – Bogi aggódó képét látván elöntött a röhögő görcs. - Mekkora egy köcsög vagy! Most miért röhögsz ki. 

- Bocsi,de.. – Röhögtem tovább – …nem bírom. 

- Nem állok veled szóba, ha tovább folytatod. – fenyegetett mutatóujját meglengetve előttem. 

- Oké, oké, oké- próbáltam visszafojtani a röhögésemet, ami csak úgy kitört belőlem. Bogi néha napján meg tudott nevetetni, de akkor nagyon. 

- Örülök, hogy végre befejezted. És miután magunkra vontad az emberek figyelmét induljunk inkább el az iskolába, mert 15 perc múlva kezdődik a töri óra. 

- Igenis kapitány. – mondtam neki vigyorogva. 

- Egyébként nagyon jól nézel ki ma és szokottnál is jobb kedved van, miből maradtam ki? – érdeklődött kíváncsian. 

- Köszönöm szépen a bókot, de ki kell, hogy ábrándítsalak, nem történt semmi olyasmi amiről nem lenne tudomásod – mosolyogtam rá. – Meg is érkeztünk. – mormoltam. 

- Tudom, hogy van még valami a háttérben - puhatolódzott – és nem úszod meg ennyire könnyen. 

- Felőlem. Nincs mit titkolnom. – furcsa, mert valami miatt tényleg jobb kedvem volt, csak nem tudom, hogy miért. 

…

-   Szia Vanda. – köszönt nekem Zombor, mikor a terembe értünk. Mondanám, hogy megdöbbentem, de egyenesen megtorpantott a hangja. Még soha nem köszönt nekem. Csak ha nagy társaságban voltam. Akkor is annyit, hogy sziasztok skacok. Ennyi. Többre nem futotta soha.
Oda néztem amerre volt, ott ült az asztalon. Engem nézett. Próbáltam valamit válaszolni, de csak halk motyogás jött ki a számon. Ennél égőbb nem is lehetem volna. Úgy döntöttem hagyom az egészet. Oda mentem az asztalomhoz és köszöntem az összes fiúnak.
-   Sziasztok, fiúk. – mosolyogtam rájuk, mint valami bolond. Egy kicsit gáz volt, de jobb mintha csöndben leültem volna, és mégsem mukkanok. Bogi csak kullogott utánam és leült mellém.
-   Ez meg mi volt? – súgta a fülembe.
-   Nem tudom. Szerinted égő volt? – súgtam vissza.
-   Hát, egy kicsit. – kezdte, majd helyesbített. -  Igen az volt. De tőled ezt már megszokták. – erre a gúnyos megjegyzésre egy gyilkos pillantást vetettem rá. Ő meg elfordult.
-   Vanda te megcsináltad a töri leckét? – kérdezte tőlem Zombor.ű-   Igen meg. Miért? – kérdeztem vissza, homlokomat összeráncolva. Persze gondoltam, hogy le akarja másolni, de ez, csak úgy automatikusan bukott ki belőlem.
-   Hát.. nem igen értem rá a hétvégén megcsinálni és hát nincs kész. Elkérhetném? – elegem van, hogy mindig mindenki az én házimat akarja. Ők bezzeg nem adják oda nekem, ha én kérem el. De most mit mondhatnék neki? Ne adjam oda? Vagy adjam?
-   Persze. – elővettem a táskámból és odanyújtottam neki - Tessék. De nekem ne értetlenkedj, ha valamit nem értesz, vagy nem bírsz kiolvasni. Oldd meg! – rámosolyogtam és visszafordultam a táblához.
Józsi bácsi öt perc múlva meg is érkezett a rengeteg atlasszal. Mostanra végre eljutottam odáig, hogy tudtam esszét írni. Borzalmas volt eddig, amit műveltem. Nem is értem, hogy-hogy lehet ez, mikor szeretem a történelmet. De az esszéírással valami okból gondjaim adódnak. Már csak abban reménykedem, hogy az érettségin valamit össze tudok hozni.Zombor a füzetemet viszonylag gyorsan visszaadta és az órán őt kérte meg Józsi bácsi, hogy elmondja mit alkotott otthon. Megdicsérte, hogy gondos és alapos munkát végzett. Én meg fortyogtam a dühben, hogy az én gondosan elkészített házim miatt kapta a dicséretet. Ő meg szívesen lubickolt a sikerében. „Köszönöm tanár úr.” - mondta. Ettől csak még haragosabb lettem. Utáltam ezért. Mindig ezt csinálja, de nem csak ő, hanem a legtöbb barátja.

…

Tesi óra után nem volt már semmi dolgom. Elmaradt az ötödik és a hatodik órám ezért haza mehettünk. De otthon nincs senki és a buszom, csak egy óra múlva indul. Boginak még volt két órája. Matek és fizika. Kedvenc tantárgyai, nekem nem. Miért ment matek faktra? Megszívta. Néha panaszkodik, de azért jól bírja. Elindultam a kijárat felé, úgy gondoltam majd útközben kitalálom, hogy mitévő legyek most. 

-   Vanda! – kiáltotta valaki a nevemet. Megfordultam és Zombor futott felém – Vanda! – kiabálta nekem, mikor meglátta, hogy tovább haladtam.

-   Mit szeretnél Zombor? – fordultam meg végül.
-   Elmaradt az órám. Nem megyünk el együtt ebédelni? – kérdezte meg tőlem. Már a kérdés is abszúrd volt. Ő és én? Ketten? Együtt? Ebédelni? Mit gondol ez a pasas? Soha nem voltunk még kettesben. Jól van ez nem igaz, mert egy napja beszélgettünk a szabad ég alatt és utána együtt táncoltunk. És mint megtudtam, a szilveszteri buliban is kettesben maradtunk, de semmi nem történt. Csak beszélgettünk. De most hírtelen 3 és fél év után miért akar velem kettesben ebédelni? Merült fel a kérdés bennem.
-   Miért akarsz velem ebédelni? – kerek-perec rákérdeztem.
-   Hááát… ööö …- gondolkozott mit mondjon, mikor megmarkolta a tincseket a tarkóján. – Én úgy gondoltam, hogy a szombati este után nem vagyunk már olyan ellenségesek egymással. – tartott egy kis szünetet és folytatta. - … És hát lehetnénk barátok. – fejezte be. Várta a válaszom. Nem tudtam mit mondhatnék, és nem is értettem az egész szituációt. Miért akar a barátom lenni? Miért akar bármit is tőlem? Eddig is megfértünk egymás mellett úgy, hogy nem köszöntünk egymásnak, nem beszélgettünk és nem érdeklődtünk a másik mivoltáról. Mi változott?
-   Barátok? Mi? Hogy kerültem én be a te barát-zónádba? – erre a kijelentésemre nézett hitetlenkedve.
-   H-hát, é-én, nem is tudom. – vakarta meg a tarkóját zavartan.  – É-én…
-   Mondasz is valamit vagy eddig jutottunk? – kérdeztem gúnyosan. Eléggé bunkó volt, de most nem tudtam, hogy mit mondhatnék.
-   Eléggé nehéz eset vagy! Ugye tudod?
-   Tudom. – mosolyogtam rá. És már is visszaváltottam komolyba. – Na, akkor elmondod mi ez az egész?
-   Oké, h-hát é-én…– vigyorodott el, erre én is elvigyorodtam, mert értettem miért kezdte megint így. – Arra gondoltam, hogy mivel átlibbentünk azon, hogy nem bírsz engem és én megértettem. Aztán bocsánatot kértél, és én megbocsátottam. Így arra gondoltam, hogy lehetnénk haverok. – haverok? Ez komoly? Ennél gázabb magyarázatot még nem halottam. Bár értelem is volt benne.
-   Haverok?
-   Haverok. – adta válaszul.
-   Hát megpróbálhatjuk. –adtam fel a barátsága elleni küzdést.

…

-   Ez nagyon kínos. – bökte ki végül Zombor az első szót az elmúlt 20 perc alatt.
-   Gondolod?
-   H-hát…
- Igen. – fejeztem be a mondatát. – Mivel te hívtál el a baráti randevúra… - direkt mondtam így és a ,,randevú” szót elnyújtottam még egy darabig. Ez be is jött. Zavarba jött. – Szerintem neked kellene a társaságban a lelket tartani. Én tudnék beszélni, ha akarnék, de nem akarok. Te erőltetted. Akkor hajrá. - mosolyogtam rá.
-   Lehetetlen egy nőszemély vagy. – dünnyögte a bajsza alatt.
-   Apám is mindig ezzel jön.
-   Apukád egy nagyon bölcs ember.
-   Igen tudom. Nagyon tud idegesíteni az élet nagy bölcs szavaival. Amikor a kocsiban ülünk, egy olyan CD-ét kell hallgatnom vele, ami a pozitív gondolkodást traktálja beléd. Komolyan! Kikerget sokszor a világból.
-   Hát én örülnék, ha apám foglalkozna legalább annyira velem, hogy nem csak leolt, hogy valamit rosszul csináltam, hanem segít abban, hogy megoldjam, amit nem helyén valóan műveltem. – ezt nagyon halkan mondta. Mint ha magának mondta volna. De meghallottam. És ő észrevette, hogy mindent hallottam. Zavarba jött. Ilyenkor a szeme cikázni kezd. Nem mer rám nézni. Ez vicces, de egyben aranyos is.  
- Hahhóóó most tudtál meg valamit erről a fickóról.  – ébresztett rá erre a tényre a hang a fejemben. Tényleg. Fura dolog az ő szájából hallani olyan dolgot, ami vele kapcsolatos. De neki nem nagyon tetszik ez a szituáció. Na, jól van, leszek én a jó fej.
-   Képzeld tegnap kinyiffant a bátyám hörcsöge Nyafi. – mondtam ki a legelső dolgot, ami az eszembe jutott. Ez nem olyan ciki, mint amit Ádámnak mondtam a bálban, de közel járt hozzá, hogy rosszabb legyen.
-   Háátt nagyon sajnálom a dolgot. Nagyon megviselt?
-   Micsoda? – hitetlenkedve néztem rá. – Mióta meg van, nem tudok aludni. Semmi más nem tud felébreszteni az álmomból csak az a nyamvadt hörcsög. De komolyan én még arra sem kelek fel, ha kalapácsolnak a szobám mellett, de ez a hörcsög nem tudom, hogy mit csinált,de valahányszor megmozdult én halottam. Már tervezgettem, hogy hogyan fogom megölni. De látod? A sors közbeszólt. Isten meghallgatta imáimat.
-   Én kb. semmitől sem tudok aludni. Éjszakai állat vagyok. – zavarba jött, mert megint hangosan gondolkodott. – Nos .. – kezdett bele - Háát ez kedves tőled. Nem mintha szeretném őket, de azért… na mindegy. A bátyád hogy van a nagy tragédia után?
-   Nagyon rosszul viseli. Még meg is vádolt, hogy az én hibám. Nem is voltam otthon. Hogy lenne az én hibám? Annak a hörcsögnek lejárt az ideje és kész. Mennie kellett. Ennyi. Nem is értem, hogy miért szerette ennyire. Jó van, bevallom: Tényleg nagyon cuki volt, de akkor is. A kutyákat nem tudja az én szememben leverni a hörcsög. A kutya az kutya. Az ember legjobb barátja. A lelkitársunk. A bátyám meg rühelli Gyémántot. – mikor eszembe jut, hogy-hogy fél tőle a bátyuskám öröm fog el és mosolyoghatnékom támad.  
-   Min mosolyogsz?– érdeklődött.

-   Hát csak eszembe jutott, hogy mikor az egész családom együtt van, a házunk zeng Csaba és a kutyám Gyémánt harcától. Nagyon vicces mikor vitatkoznak és mikor Csaba szalad előle, látnod kellene. – mélyedek az emlékeimbe.
-   Akkor egyszer feltétlenül megnézem. – szólalt meg. 

Most egy kínos csönd következett és egymást néztük. Vajon most mind gondolkodhat ennyire? Talán azon, hogy én min gondolkodom? A válasz az lenne, hogy: Én 

gondolkodom, hogy ő azon gondolkodik-e, hogy én min gondolkodom. Valahogy így. Már én is belekavarodtam. Vagy lehet, teljesen más jár a fejében. Én meg hülye gondolkodom azon, hogy ő min gondolkodhat. Béna. 

-   Mit szeretnétek? – ez a mondat mindkettőnket arra késztetett, hogy ebből a nem tudom, miből kikerüljünk, és a világra figyeljünk.
-   Hmmm? – vontuk fel a fejünket egyszerre.
-   Mit szeretnétek enni? – kérdezte meg újra a kiszolgáló hölgy.
-   Én egy sajtos hamburgert, kólával. – kezdte Zombor.
-   És te? – közbe ütötte be a mcdonald’s-os nő Zombor rendelését.
-   Én szeretnék….- néztem körül a választékokon. – Ínyenc snack salátát és hozzá burgonyát ketchup-pal, italnak meg narancslét.
-   Okés. Mindjárt viszem. – beültünk az egyik boxba Zomborral. Nézett engem. Szinte már felmért a szemeivel.
-   Mi bajod? – vetettem neki a kérdést.
-   Szóval te is olyan csaj vagy.
-   Milyen?
-   Hát aki nem tud soha jóízűen enni, főleg ha egy sráccal van vagy sok ember között.
-   Mi van? Azért nem eszek hamburgert, mert nagyon egészségtelen és az unokatesóm egyszer egy patkány csontra harapott rá. Igen arra. - mondtam Zombor meglepett tekintetét látva.
-   És akkor a sültburgonya egészséges?
-   Nem, de nagyon éhes vagyok és a burgonyát nagyon szeretem ééés nem hiszem, hogy a burgonyát bármivel is keverték volna, aminek köze van a patkányokhoz. Ennyi. Nem is értem miért magyarázkodom. – zavarodtam össze.
-   Értem. Attól én még szeretni fogom a mekis kaját, attól, hogy valaki egyszer talált benne nem odaillő dolgot.
-   Akkor egyed, ez nem az én dolgom. Mindenki azzal mérgezi magát, amivel csak akarja –mosolyogtam rá, állmosollyal. – Most legszívesebben otthon lennék. – motyogtam, amit valószínű meghallott. - Otthon miket szoktál enni? – vetettem neki a kérdést miután nem válaszolt az előbbi megjegyzésemre. 
-   Épp amihez kedvem van. Kínai, gyors ételek; pizza, hamburger satöbbi.
-   Csupa egészséges anyagoktól kirobbanó ételek.
-   Úgy bizony. – mosolyodott el.
-   Mert ti mit? – kérdezett vissza.
-   Hát, amit én vagy anya főz. Nagyon szeretek sütni-főzni. – adtam meg neki az őszinte választ.
-   Az nagyon jó. – mosolygott rám.
-   Tessék, jó étvágyat. – mondta a felszolgáló hölgy.
-   Köszönjük. – mondtuk egyszerre.

Ezek után csöndben megettük a kaját,  síri csöndben Zombor elkísért a buszmegállóig.  Pont, mint az elején. Zavaró csönd telepedett a társalgásunkra.  

-    Hát ez a baráti randevú nagyon jól sikerült. – mosolyodott el.
-   Úgy bizony. – helyeseltem. - Megjött a buszom. Köszönöm, hogy elkísértél. És az ebédet is köszönöm. Nagyjából jól éreztem magamat.
-   Én is. Örülök, hogy nem untattalak.
-   Hát, ja. – nyújtottam a kezemet, hogy elköszönjek. Nagyon furin nézett rám. Most mit várt? Hogy megpuszilom vagy mi? Mert azt lesheti.
-   Akkor szia.
-   Akkor szia. – utánoztam.

Nem hittem volna... by Jane < 4.fejezet

4.

A bál- III. 

2015. Január 17. (Szombat)

Visszafordulok Zomborhoz, aki ügyet sem vetve rám, nézi az égboltot. Mint ha nem is mondott volna semmilyen furcsaságot az imént. Mi beszélgettünk? Négyszemközt vagy arra gondol, amikor az ebédlőben mellette ültem múlthéten? Már fogalmam sincs, hogy mi volt a téma. Biztos, hogy másról van szó, de miről Mikor?Hol? És mit mondhattam neki, amiről úgy gondolja, hogy nincs igazam. Mi van? 

-    Zombor. - szólítottam meg és ültem le mellé. –Az előbb mit kezdtél el? Mert fogalmam sincs, hogy miről beszélsz? Bár ez nem újdonság, de... Na hagyjuk is nem ez a lényeg. Folytasd, amit elkezdtél. – nézek rá és várakozva, bár mivel az égboltot figyeli, nem igazán láthatja az arcomat. Vett egy nagy levegőt és kifújta, megpróbált megszólalni, de valami visszatartotta. 

-    Tudod, eléggé fázom, és nem érek rá egész nap, úgyhogy ha el akarod valamikor mondani, hogy mi bánt velem kapcsolatban akkor megtalálsz! – hazudtam, mert alig bírta a kíváncsi természetem, hogy mi az, amivel így meg tudtam bántani. 

-    Amit az nap éjjel mondtál nekem, a szilveszteri bulin, az nem igaz. – bökte ki és még mindig az eget bámulta vágyakozó tekintettel. 

-    Öööö, és mégis mit mondtam? Mert az igazat megvallva arra sem emlékszem, hogy te ott voltál, sőt arra sem, hogy ki vitt haza. – Jól van ezt már tudtam. Anya vonszolta haza a seggemet. Nem kicsi letolást kaptam miatta. Akkor volt, hogy életemben először rúgtam be. Nem volt a reggel valami felhőtlen boldogság.  Megfogadtam, hogy soha többet és ezt be is fogom tartani, ha addig élek is. 

-    Nem emlékszel semmire? Vagyis arra sem, amikor kettesben maradtunk Erik szobájában? – kérdezte tőlem, immáron rám nézve, és látta az ijedt tekintetemet, mikor kimondta, hogy kettesben egy szobában. - De nyugi csak beszélgettünk. Semmi nem történt. – mentegetőzött. – Mi a fasz történt azon a bulin. Én és Zombor kettesben. Nem hiszem el. 

-    Mi van, kettesben? Egy szobában? Beszélgettünk? Miért? Mi történt? Mit mondtam? Te mit mondtál? – szegeztem hozzá a rengeteg kérdést, amik legelőszőr jutottak az eszemben. 

-    Nem értem, hogy mi bajod van velem? Nem bántottalak soha. 

-    Miről beszélsz? 

-    Most is úgy tetted fel a kérdéseket, mintha akkora bűn lett volna velem kettesben maradni. – hát igazából néha attól féltem/félek, hogy ha buliban vagyok és kettesben maradok egy fiúval – ez még nem történt meg ez idáig – akkor pletykák kezdenek el terjengeni, akkor is, ha az égvilágon nem történt semmi. Van tapasztalatom, mert az egyik évfolyamtársam ez egyik osztálykiránduláson bent maradt az egyik fiú szobájában és kb. három óra múlva jöttek ki. Nem történt semmi, de az egész évfolyam úgy tudja, hogy lefeküdtek egymással. Pedig tényleg nem, csak tévéztek. Azóta a csajt kurvának titulálták. Szegényt úgy sajnálom. Pedig ő nem az. A fiú is azt mondta, hogy nem történt semmi. Miért hazudna? Nekik nem az a jó, ha azt hiszik, hogy történt valami. Én kiálltam mellette. És továbbra is barátkozom vele, annak ellenér, hogy hogy néznek rám emiatt.

-    Nem…- mentegetőztem – Csak nem emlékszek semmire ebből és meg vagyok lepődve ettől az egésztől! Kérlek, meséld el, hogy mi történt. Kérlek. – könyörögtem. 

-    Tényleg nem emlékszel? Semmire? – vonta föl a dús szemöldökét. - Hát én nem foglak felvilágosítani! – mondta megvető arccal és felállt, lenézett rám és folytatta.  – De a lényeg a lényeg, hogy nekem vágtál minden féle faszságot, ami eléggé rosszul esett. Nem hittem volna, hogy ilyen is tudsz lenni.  Olyan ártatlannak tűntél ez idáig. De te is olyan vagy, mint a többi lány. Nem különb. Ja, és amit mondtál rólam, azok nem igazak. Nem vagyok olyan. Nem ismersz. És nem is fogsz. – fejezte be és hátat fordított nekem. Elmondhattam neki a véleményemet róla, amit már három éve berögzötten gondolok, és amt sohasem bírtam benne? Nem hiszem. Ennyire nem rúghattam be, hogy már a fegyelmező kontrolomat is elvesztettem, ami a számra vonatkozik. Bár amilyen reggelem volt és hogy nem emlékszem semmire elképzelhető. Felálltam és felé indultam.

-    Várj. – kérleltem. Az érintésemre megmerevedtek az izmai és éreztem a gyors levegővételeit. – Nem tudom, hogy mit mondhattam neked ami ennyire megbántott, de tényleg amit most mondok az szívemből jön. Sajnálom. Nem akartalak megbántani. - felém fordult és bele nézett a szemembe. Eddig elkerülte a szemünk a találkozást, mint ha félt volna. A mosdónál véletlenül néztünk egymás szemébe, most meg készakarva tesszük meg. – Tényleg teljes szívemből bánom azokat a dolgokat, amiket hozzád vágtam. Lehet, hogy nem emlékszek rá, de el tudom képzelni, mekkora egy köcsög lehettem, ha még a nagy Zombort is meg tudtam bántani. Nagyon sajnálom. – megfogtam a kezét, hogy ezzel is jelezzem tényleg komolyan gondoltam, amit mondtam. Mert ez így is volt. Szánt szándékkal soha nem akarnék megbántani senkit. Még Zombort sem.

 Furcsálltam, hogy nem rántotta el, és még mindig nem engedte el a szemeimet, de különös módon jól esett. Nem tudom, hogy minek lehet ezt mondani. Megnyugtató? Igen szerintem ez a megfelelő szó rá. Megnyugtatott az érintése és az is, hogy ilyen mélyen nézett a szemembe. Mintha olvasna a belőlük. Belém akarna hatolni velük. Megbabonázott! És ez nem tetszik nekem. Ez az érzés. Ez az egész. Gyorsan elvettem a kezemet ás a pillantásomat is róla. Látszólag ő is zavarba jött ettől a jelenettől. 

-    Hát, én, megbocsátok. Többet nem beszélünk erről. Erről az egészről. – nem tudom miért, de úgy éreztem, mintha tört szúrtak volna a szívembe. Nem tudom, miért fájtak ezek a szavak, de az is fájt, hogy fáj. Nem értem mi ez az érzés. Ez rossz. Nem akarom érezni. 

-    Hát jó. – és villám gyorsan mentem el mellette be a bálterembe.

…

Visszamentem az asztalomhoz, mert meg kellett emésztenem, ami egy tíz perce történt. Nem volt kedvem a WC-re menni. Nem tudtam, hogy hová ment Zombor. Ott maradt kint? Vagy WC-re ment? Nem tudtam, de nem is akartam kockáztatni a találkozást. Valamiért a szavai megbántottak. És tényleg fogalmam sincs, hogy miért. Ez az érzés olyan rossz. Fogalmam sincs, hogy mi van velem…

-    Mit töprengsz te itt egymagadban? – ez a hang kirángatott a furcsa érzéseimnek a lavinájából, és elmosolyodtam. 

-    Mit szeretnél Ádám?

-    Táncolni. – és ezzel rögtön magával is vonszolt a táncparkettre. A zene lassú volt és megfogta a csípőmet. Fura érzés volt, de kellemes. Élveztem. És ezzel sikerült neki kirángatnia a furcsa érzések helyéről. 

-    Nem is tudom, ez a szomorú tekintet nem tetszik nekem. Tudom, hogy még csak két vagy három órája ismerjük egymást, de olyan mintha már évek óta ismernélek. Nem igaz? Te mit gondolsz? – vetette rám azt a sokat mondó vigyorát, ami nagyon bejött. 

-    Én is ezt érzem. Fura, hogy ilyen kevés ismertség után olyan, mintha mindig is ismertelek volna. Nálam ilyen nem fordult elő még soha. Nem voltam ennyire közvetlen senkivel. És senkinek sem mondtam el ennyi mindent magamról ennyi idő alatt. 

-    Nálam sem. Érdekes, de most térjünk rá a lényegre.

-    Igen? 

-    Mi az, ami az előbb ennyire letört? Vagy másként teszem fel a kérdést. Ki az, aki miatt ennyire búskomoran nézel ki? 

-    Miről beszélsz? Semmi bajom. – válaszoltam a kényelmetlen kérdésre. 

-    Mivel az előbb beszéltük meg, hogy olyan, mintha évek óta ismernénk egymást, ezért tudom, hogy most hazudsz. 

-    Nem hazudok, csak furcsa érzéseim vannak valami miatt és nem tudom, hogy mi miatt. És ez nem tetszik, hogy nem tudom, hogy mi a bajom. 

-    Vagyis igazam van. Tudtam, hogy valami bajod van. Csak nem tudod, hogy mi az. – mosolyodott el

-    Így van te önelégült majom. 

-    Önelégült majom? Ez kedves tőled. Nem tehetek róla, hogy mindent tudok.

-    Hát az biztos. – nevetni kezdtünk.

-    Tudtad, hogy gödröcskék jelennek meg az arcodon, hogy ha röhögsz vagy mosolyogsz? – kérdezte, miközben simogatta az arcomat. Ettől elvörösödtem. 

-    Igen!  A nagymamának is volt ilyenje. Valószínűleg tőle örököltem. 

-    Valószínűleg. –vigyorgott le rám és ettől már vérvörösre pirultam. 

A meghitt táncunkból egy hang térített ki. 

-    Lekérhetem? – kérdezte a nagyon ismerős hang. Mikor megfordultam Zombor méregette Ádámot. 

-    Persze. – válaszolta Ádám és csókot nyomott a kezemre.

-    Köszönöm a táncot hölgyem. – mosolygott rám. 

Zombor megfogta a derekamat. Egy kicsit remegett a keze. Fura volt. Még soha nem táncoltam vele, és el sem képzeltem. Ez is fura volt. Eddig bármilyen férfival találkoztam mindig elképzeltem, hogy milyenek lennénk együtt például, mikor táncolunk. Vele még ezt az ártatlan táncot sem. Zombor feszenget láthatóan. Miért kért le, ha igazából nem is akarta. 

-    Zombor? 

-    Igen? – nézett rám olyan kiismerhetetlen tekintettel. 

-    Mi folyik itt? – kérdezem tőle. 

-    Kedves hölgyeim és uraim most kérném a szót az est vendéglátójának, akitől a termet kaptuk. Ágoston Gábornak. - ez a bejelentés ugrasztotta szét az összes táncoló párt, beleértve minket is.

 Mikor levettem a szememet a színpadról Zombor már el is tűnt. Az est hátralévő részében már nem is láttam. Apával hajnali négykor távoztunk. Én már hulla voltam. Valamelyik padról kellett összeszednie. Egyszer csak otthon találtam magamat és apa vezetett be a házba, és fel az emeletre.